Apák az Igazságért Kh. Egyesület

A modern pszichológia és az igazságügyi klinikai szakpszichológia egyik legösszetettebb kihívása a kisgyermekek emlékezeti beszámolóinak hitelesítése, különösen traumatikus események, például bántalmazás esetén. Halász Erna és Király Ildikó tanulmánya rámutat, hogy a gyermekek emlékezete nem egyfajta „miniatűr felnőtt emlékezet”, hanem egy sajátos fejlődési utat bejáró rendszer, amelynek alapvető jellemzői közé tartozik a sémákra való támaszkodás és az érzelmi töltetű események egyedi feldolgozása. Annak megértése, hogy a gyermekek hogyan kódolják és hívják elő az információkat, elengedhetetlen ahhoz, hogy különbséget tudjunk tenni a valós élmények és a szuggesztió hatására létrejött téves emlékek között.

A szerzők kiindulópontja az, hogy a gyermeki emlékezet nem a felnőtt emlékezet „kisebb” vagy „hiányos” változata, hanem minőségileg eltérő rendszer. A fejlődésben lévő emlékezeti mechanizmusokat erősen meghatározza a sémák, forgatókönyvek mentén történő feldolgozás. A kisgyermekek már nagyon korán képesek felismerni egy esemény alapvető célját és vázát, ugyanakkor a konkrét, egyedi részletek megőrzése sokkal bizonytalanabb. Ez azt jelenti, hogy a gyermekkori emlékek gyakran általánosítottak: az esemény „típusa” marad meg, nem pedig az adott alkalom egyedi jellemzői.

Ez a működés különösen fontos a traumatikus események esetében. Bár a trauma általában erős érzelmi töltettel jár, ami elvileg segíthetné az emlékezeti rögzülést, a valóság ennél összetettebb. Ha egy traumatikus esemény egyszeri és szokatlan – például egy baleset vagy természeti katasztrófa –, akkor nagyobb eséllyel őrződnek meg róla részletesebb emlékek, különösen idősebb gyermekeknél. Amennyiben azonban a trauma ismétlődő, mint sok bántalmazási esetben, az egyes epizódok összemosódnak, és az emlékezés túláltalánosítóvá válik. A gyermek ilyenkor „mindig így történt” jellegű beszámolókat ad, amelyekből hiányoznak az elkülöníthető időpontok és a konkrét részletek.

A tanulmány hangsúlyozza, hogy ez az általánosítás nem feltétlenül hazugság vagy kitaláció, hanem a gyermeki emlékezeti rendszer természetes következménye. Sőt, bizonyos esetekben védelmi funkciót is betölthet, mivel csökkenti az egyes epizódokhoz kapcsolódó intenzív negatív érzelmeket. Ugyanakkor éppen ez a mechanizmus teszi különösen nehézzé a gyermeki vallomások értelmezését jogi környezetben, ahol gyakran konkrét időpontokra, helyszínekre és részletekre lenne szükség.

A szerzők részletesen tárgyalják az infantilis amnézia kérdését is, vagyis azt a jelenséget, hogy életünk első két-három évéből általában nem maradnak hozzáférhető, tudatos emlékek. A kutatások szerint még a súlyos traumák sem képeznek kivételt ez alól: bár ezek az események implicit, nem tudatos szinten nyomot hagyhatnak, később nem idézhetők fel narratív, beszámolható formában. Ez fontos ellenpontja azoknak a közkeletű elképzeléseknek, amelyek szerint a korai traumák „elraktározódnak”, majd felnőttkorban változatlan formában előhívhatók.

A tanulmány egyik kulcsfontosságú megállapítása az, hogy a gyermekek rendkívül befolyásolhatók az emlékek előhívásának kontextusában. Mivel kevésbé képesek tudatosan szervezni és ellenőrizni saját emlékeiket, a sugalmazó kérdések, ismételt kikérdezések vagy akár a felnőttek elvárásai is jelentős mértékben alakíthatják azt, amit végül elmondanak. Ez a befolyásolhatóság nemcsak semleges vagy pozitív eseményeknél, hanem kifejezetten negatív, érzelmileg terhelt történeteknél is megjelenik.

A téves emlékek keletkezésének egyik fontos forrása a forrásemlékezeti zavar. A kisgyermekek gyakran nem tudják megkülönböztetni, hogy egy információt személyesen éltek-e át, hallották valakitől, látták egy képen vagy következtették ki más jelekből. Így előfordulhat, hogy egy hallott történet, egy másik gyermek elbeszélése vagy akár egy felnőtt megjegyzése idővel saját élményként épül be az emlékezetükbe. Ez különösen veszélyes olyan közösségi helyzetekben, ahol a gyerekek egymás között „megbeszélik” a történteket, és a pletykaszerű információterjedés tényként rögzül.

A tanulmány fontos megfigyelése, hogy még képzett szakemberek sem képesek megbízhatóan megkülönböztetni a valódi és a befolyásolt gyermeki beszámolókat pusztán a narratívák stílusa alapján. A téves emlékekkel átszőtt történetek nem feltétlenül tűnnek kevésbé koherensnek vagy kevésbé érzelmesnek, sőt, gyakran éppen ezek gazdagodnak új, fantáziadús részletekkel az ismételt elmesélések során. Ezzel szemben a valóban átélt események beszámolói sokszor merevebbek, ismétlődőek, és kevésbé változnak az idő előrehaladtával.

A szerzők idegrendszeri szinten is értelmezik a jelenséget, Joseph LeDoux érzelmi emlékezeti modelljére támaszkodva. Eszerint az érzelmi tapasztalatok egy része a tudatos emlékezéstől független rendszerekben tárolódik, elsősorban az amigdala közvetítésével. Ez megmagyarázza, hogyan maradhat fenn egy erős érzelmi reakció – például félelem vagy szorongás – anélkül, hogy az azt kiváltó esemény részletei tudatosan felidézhetők lennének. Gyermekkorban ez a kettősség különösen hangsúlyos, mivel a tudatos, narratív emlékezésért felelős rendszerek még hosszú fejlődési folyamat előtt állnak.

Összességében a tanulmány arra figyelmeztet, hogy a gyermekkori traumákról szóló beszámolókat sem kritikátlanul elfogadni, sem automatikusan elutasítani nem szabad. A gyermeki emlékezet fejlődési sajátosságainak ismerete nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megértsük, mit jelent egy gyermek vallomása, és mit nem. A téves emlékek nem a rosszindulat vagy a tudatos hazugság jelei, hanem az emberi emlékezet – különösen a fejlődésben lévő emlékezet – alapvető működéséből fakadó jelenségek. Éppen ezért a gyermekekkel foglalkozó szakemberek felelőssége óriási: a megfelelő, nem sugalmazó kikérdezési módszerek alkalmazása nem csupán tudományos kérdés, hanem etikai és társadalmi kötelezettség is.