Apák az Igazságért Kh. Egyesület

Az Apák az Igazságért Egyesület fontosnak tartja, hogy egy helyre gyűjtse össze mindazon szakirodalmat, mely segítséget nyújthat az apa-gyermek kapcsolatok működései elvének megismeréséhez a válás, a válás utáni kapcsolattartások, a szülői viták hatásainak megismeréséhez, ezek következményeihez. Szeretnénk, ha gyermekeink lelki egészségére együtt vigyázhatnánk. Célunk egészséges, a problémák megoldására fogékony, szerető gyermekekből ilyen felnőttek nevelése.

Ehhez a célunkhoz ad alapanyagot Ranschburg Jenő számtalan munkájában. Most ebből választottunk egy fejezetet (124-129. oldal):

„Apa nélkül"

Valaha az apák leginkább akkor hagyták el gyermekeiket, ha a munkájuk miatt kellett hosszú időre elutazniuk, vagy éppen ha katonai behívót kaptak. Napjainkban az apákat elsősorban a válás kényszeríti arra, hogy gyermekeiktől távol éljenek, hiszen a szülők válásának aránya igen magas, és a bíróságok a gyermeket az esetek legnagyobb részében anyjánál helyezik el. Úgy látom, ha semmi nem változik, az ezredfordulón született gyerekeink felének fel kell készülnie arra, hogy előbb-utóbb egyszülős családban kell élnie, ami magyarul azt jelenti: anyja fogja nevelni őt, és apjával való kapcsolattartása esetlegessé válik. Meg kell tehát vizsgálnunk, milyen hatással van a gyermekre a válás, pontosabban az apa kilépése a családból.

Mavis Hetherington és kollégái (1978, 1982) olyan családot vizsgáltak, amelyben óvodáskorú gyermek élt, és amelynek felében az anya – miután elvált férjétől gyermekét egyedül nevelte. Megállapításunk szerint egy évvel a válás után az anyák türelmetlenebbek voltak gyermekeikkel, magatartásukban kevesebb volt a kedvesség, az érzelmi telítettség, mint korábban. A családi élet belső rendje kaotikussá vált, a korábbi érvényes viselkedési szabályok jelentős része nem működött. Megkezdődött az apák érzelmi elszakítása gyermeküktől: a kapcsolattartás mennyisége csökkent, a „kötés" felbomlóban volt. A válást követő második évben az apáknak kevesebb mint a fele találkozhatott legalább egyszer hetente gyermekével, a többi ennél ritkábban. Ugyanakkor, ha az apák tartották a kapcsolatot volt családjukkal, a gyerekek magatartásában rendellenesség mutatkozott. Két évvel a válás után az apák ismét rendszeresebben tartották a kapcsolatot gyermekükkel, az anyák türelmesebbekké, a gyerekek együttműködőbbekké váltak, a család belső életvitele kiegyensúlyozódni látszott.

Mindez mintha arra utalna, a válás megrázó hatása átmeneti jellegű; a családtagok lassan magukhoz térnek a kábulatból a legfontosabb régi normák életre kelnek és a család - az új helyzethez igazodva – folytatja korábbi életét. Pedig számos pszichológia; vizsgálat (Hetheringtoné is!) jelzi, hogy a válásnak a gyerekre gyakorolt káros hatása könnyen tartóssá válhat! Hetherington vizsgálatában egy évvel a válás után a fiúk - mind otthon, mind az óvodában - jóval agresszívabbak és ingerlékenyebbek volta k, mint korábban, de alig múlt el még egy esztendő, és ezeknek a fiúknak jelentős része jóval éretlenebbnek és lányosabbnak (femininebbnek) mutatkozott, mint a többiek.

Agresszivitásuk, ami korábban fizikai “ütközések” formájában jelentkezett, verbálissá vált, az óvodában elhúzódtak a fiús csoporttevékenységektől, és elsősorban lányok között -,”lányos” játékokat játszva - érezték jól magukat. Amennyiben azonban az elvált apa tartotta a kapcsolatot kisfiával, és rendszeresen találkozott vele, ezek a tünetek nem jelentkeztek, a gyerek magatartásában “ fiús” maradt. Ugyanezt tapasztalták azokban az esetekben is, amikor az óvodáskorú gyermeknek volt egy fiútestvére, vagy nevelését apja helyett valamelyik nagybácsi vagy éppen a nagypapa vette át. Sokat segített az is, ha az anya nem akadályozta a független “fiús” viselkedését, és nem rombolta az apa képét.

Tapasztalataim szerint Magyarországon, ha lehet, rosszabb a helyzet; a bíróságok, amikor a gyermeket az anyjánál helyezik el, az apák számára rendszerint minden második hét végét jelölik ki „láthatásra ", így az nem hetente, hanem kéthetente találkozik kisfiával!

A kapcsolat megőrzése ilyen formában szinte lehetetlen! Az apa, aki nem vehet részt gyermeke hétköznapi életében, és minden újabb láthatás előtt több mint tíz nap telik el, néhány hónap alatt tanácstalanná és zavarttá válik; a két „férfinak" nincs mondanivalója egymás számára. Ülnek a cukrászdában, vagy nézik a televíziót az apa lakásán - ha egyáltalán van az apának lakása. Ugyanakkor otthon - sajnos nagyon gyakran - az anya mindent elkövet, hogy az apa képét rombolja a gyermekben. Nemcsak azzal, hogy folyamatosan destruktív megjegyzéseket tesz - hiszen ő nem tudott megbocsátani férjének, és mintegy automatikusan elvárja, hogy kisfia hozzá hasonlóan érezzen -, de azzal is, hogy örökké attól retteg, hogy gyermekében megjelennek a „gazember apja" vonásai. ,,Jaj, istenem, csak nehogy olyan legyen, mint az apja!" - mondogatja, és minden „agresszív", ütközős", fiús megnyilvánulás esetén mély aggodalommal jelenti ki: ,,Tiszta apja ez a gyerek!".

A kisfiú - ha nincs bátyja vagy olyan férfi rokona, aki részt vállalna a neveléséből -ilyenkor könnyen visszahúzódik maszkulin szerepköréből, és mivel férfi nevelővel az óvodában (és később az iskolában) sem találkozik, magatartásában femininné, ,,lányossá" válhat. A félreértések elkerülési• érdekében hangsúlyozni szeretném: ez nem jelenti azt, hogy az ilyen gyerekek felnőttkorukra homoszexuálisak lesznek! Lányosságuk azonban - különösen serdülőkorukban - súlyos belső és külső (szociális) konfliktusok forrása lehet, melynek megoldása során közülük nagyon sokan - mivel megfelelő férfimodell soha nem segített a társadalmilag elfogadott „férfias" viselkedésformák kialakításában - antiszociálissá válnak! Az Egyesült Államokban végzett felmérések szerint a gyújtogató fiatalok 90 százaléka (Herbert, 1985), a szexuális erőszak erőszakot elkövetők 60 százaléka (Knight, 1987), az otthontalan csavargók 90 százaléka (U.S. D.H.H.S. Bureau of Census), a fiatalkorú elítéltek 75 százaléka (Amneus, 1990) egyszülős családban, apa nélkül nevelkedett!

Érdekes, hogy az óvodáskorú kislányok látszólag gyorsabban alkalmazkodnak a válást követő új helyzethez, mint a fiúk. Magatartásukban ritkábban, és akkor is rövidebb időre jelennek meg azok a zavarok (agresszivitás, nehezen kezelhetőség) és azok a regresszív tünetek (például ágyba vizelés), melyek a válást követően fiúknál mindennaposak. Ugyanakkor a nyomon követő - longitudinális - pszichológiai vizsgálatok azt bizonyítják, hogy serdülőkorukra ezek a kislányok jóval gyakrabban küzdenek a nemi identitás és a szocializáltan „nőies" viselkedésmód zavaraival, mint a többiek.

A nemi életet az átlagosnál jóval korábban kezdik el - az Egyesült Államokban a terhes tizenéves lányok 71 százaléka gyermekkorától apa nélkül nőtt fel! -, rendszerint nagyon fiatalon férjhez mennek - és gyorsan el is válnak.

J. B. Barras, washingtoni újságíró írja 2000-ben megjelent könyvében: ,,Ha igaz, hogy az apa az a személy, aki segít kislánya önbizalmának és femininitásának fejlődésében, ha igaz, hogy neki köszönhető a kislány stílusának, és a nő-férfi kapcsolat megértésének kibontakozása, és ha az apa az, aki bevezeti kislányát a családon kívüli világba, megtervezve a siker eléréséhez szükséges »navigációs kurzusokat«, akkor minden bizonnyal vitathatatlan a következtetés: e »tanórák« hiánya esetén a kislányok súlyosan sérült, szerepük betöltésére alkalmatlan nőkké válnak."

Az óvodáskorú gyerekek - lányok és fiúk egyaránt-alig-alig képesek felfogni a válás lényegét, hiszen a családi viszonylatok folytonossága számukra nem világos még: azt gondolják, a család olyan emberekből áll, akik közös otthonban élnek, így, ha az apa elköltözik, többé már nem része a családnak. Egocentrikus gondolkodásuk (melyre korábban utaltam már, és melyet az óvodáskorú gyerekek megismerési folyamatairól írott munkámban részletesen is bemutattam) folytán úgy érzik: a válás tulajdonképpen az ő „rosszaságuk" büntetése. Egy kutatópáros (Wallerstein és Kelly, 1980) 60 középosztálybeli amerikai családot interjúvolt a válás idején, és egy évvel később. Megállapításuk szerint a három-hat esztendős gyerekek egytől egyig felelősnek érezték magukat szüleik válásáért! Szüleik házasságának problémáit nem a „férj és a feleség", hanem a szülő és a gyerek viszonyában látták, vagyis úgy gondolták: apjuk kilépése a családból az ő magatartásuk következménye. Amikor a szülők válása a gyermek kisiskoláskorában következik be, ez az önvád már nem kínozza a gyerekeket; helyette inkább az elszakadás félelmét élik át, és a szülőkre haragszanak a történtekért. De az olyan irracionális bűntudat, mely a harmadik és a hatodik életév között keletkezett a szülők válása miatt, még iskoláskorban is sokáig kísért.

A házasság két felnőtt ember magánügye, a szülői szerep azonban jóval több ennél: az anya és az apa közösen felelős a gyermek sorsáért, személyiségének alakulásáért, még akkor is, ha úgy döntenek: házaséletüket nem folytatják tovább. Ha a gyermek az anyánál marad - és az apa átéli szülői felelősségét -, az anyának elemi kötelessége, hogy a kapcsolat megőrzésében segítséget nyújtson gyermekének. Járuljon hozzá, hogy volt férje ne csak „vasárnapi apuka" legyen, hanem részt vállalhasson gyermeke hétköznapi életében is, segítve kisfiának és/vagy kislányának abban, hogy egészséges, jól szocializált felnőtt emberré váljék. Az apa-gyerek kapcsolat durva korlátozása negatívan befolyásolja a gyermek önértékelését, érzelmi stabilitását és - később - iskola i teljesítményét is. Az elvált, gyermeküket egyedül nevelő anyák gyakran hivatkoznak arra, hogy kisfiuknak (vagy kislányuknak) nem is hiányzik az apa jelenléte a családban, aki egyébként sem „jó apa", és a láthatások sem igazán szerencsések, mert csak megzavarják a gyermek nyugalmát (Curtner-Smith, 1995). ,,Napokig tart, amíg a gyerek kihever egy-egy ilyen apjánál töltött hétvégét" - mondják, ugyanakkor számos tapasztalat és vizsgálati adat (például Wallerstein és Kelly, 1980; Funder, 1995) igazolja azt, hogy ez az állítás gyakran nem felel meg a valóságnak: a gyerekek vágyódnak apjuk után, és mindkét szülővel szeretnének kapcsolatban maradni. A „három kívánság" játékban, amikor azt mondom: ,, Képzeld el, hogy a jó tündér kijelenti: a három legfontosabb kívánságodat teljesíti. Sorold el, mi mindent kívánnál?" - magam is számtalanszor hallottam - legelső helyen - a választ: ,,Azt szeretném, ha apu és anyu újra együtt lennének". Mindez már túlmutat e könyv tematikai határain. Befejezésül csak annyit fűznék hozzá: a válást követő apa-gyerek viszony egyértelműen a szülők egymással való kapcsolatának kultúrájától, minőségétől függ. Sajnos a hazai válási procedúra - gyakran feleslegesen - inkább kiélezi, semmint enyhíti a két ember közötti feszültséget. A férj „kilépését" követően, az „elvált férj"-ben és az „elvált feleség"-ben sokszor még hosszú ideig ismerhetők fel egyfajta kölcsönös és megoldhatatlan „krónikus ragaszkodás" jelei, amit nyugtalanító ambivalencia és nemegyszer harag, gyűlölködés kísér. Így azután a gyermek nemegyszer áldozatul esik a két felnőtt ember kapcsolatában jelentkező jogi, gazdasági és emocionális problémáknak.”