Az ellenségesség kiterjesztése az elidegenített szülő családjára és barátaira - PAS 8. rész
"A szülői elidegenítés nyolc jellemző tünete és kifejtése" cikksorozat nyolcadik része
Ez a nyolcadik, egyben utolsó bejegyzés a cikksorozatban, melyben azokkal a tünetekkel foglalkoztunk, amiket először 1984-ben Richard Gardner fogalmazott meg a szülői elidegenítéssel kapcsolatban. Amolyan mellékes információként szeretném megjegyezni, hogy a Gardner által megalkotott modellt számos kritika érte a „szindróma” kifejezés használata miatt, de ez a fajta ellentámadás csak „vihar egy pohár vízben” effektus.
Mielőtt dr. Amy J. L. Baker „Szülői Elidegenítési Szindrómában felnőtt gyermekek” című könyve nyomdába került volna, lehetőséget kaptam a megjelenés előtt álló kéziratot átolvasni. Miután ezt megtettem, felhívtam Amy-t és megkérdeztem: „Te most azt akarod mondani, hogy a kutatásaid nagyrészt megerősítik mindazt amit dr. Gardner állított?!” A válasza az volt, hogy nemcsak nagyrészt, hanem minden tekintetben megerősítik Gardner eredményeit. De Janet R. Johnson és Joan B. Kelly 2001-es publikációjában is, melyben a szülői elidegenítés tüneteit „újradefiniálják“, visszaköszön mindaz, amit Gardner korábban lejegyzett.
Teljesen mindegy, hogy szülői elidegenítésnek, szülői elidegenítési szindrómának, vagy csak gyermek elidegenítésnek hívjuk - ahogyan Johnson és Kelly fogalmaz - a jelenség alapvetően ugyanaz. A viselkedési forma, mely az elidegenített gyermekre jellemző és ahogyan az egyre kórosabbá válik, egyfajta mintázatot követ - ezáltal előrejelezhető. Kevés ellentmondás tapasztalható ezt illetően.
Az nyolcadik, és egyben utolsó tünet a szülői elidegenítés kifejtése során „az ellenségesség kiterjesztése az elidegenített szülő barátira és/vagy a távolabbi családtagjaira” nevet viseli.
Ennek a tünetnek a kapcsán láthatunk egy egykor szeretett nagyszülőt, nagybácsit, nagynénit unokatestvért, akiket az elidegenített gyermek visszautasít.
Megtiszteltetésnek tartom, hogy lehetőségem volt beszélni egy csoport elidegenített nagyszülővel a floridai Nápolyban, akik azért szerveződtek egyfajta mozgalommá, hogy felhívják a figyelmet a szülői elidegenítésnek erre a szívbemarkoló jellemzőjére. Noha én voltam a hivatalos előadó az összejövetelükön, biztos vagyok benne, hogy én többet tanultam tőlük, mint ők tőlem. A megjegyzéseik és a kérdéseik felfedték, hogy már átmentek azon a tragédián, hogy az unokákkal a kapcsolatuk felbomlott és gyakran hasonlót éltek meg a saját gyermekük vonatkozásában is.
Ez a fajta jelenség egészen biztosan olyasmi, amit még nem tanulmányoztak, ebből kifolyólag ez igencsak indokolt lenne. Nem túlzás kijelenteni, hogy ez a tünet felelős a legtöbb tragikus érzésért a szülői elidegenítés során.
Noha nyilvánvalóan összetöri a nagyszülők, nagybácsik, unokatesók szívét az elidegenítés, ez az elidegenített gyerekek számára is romboló hatású.
Az efféle visszautasítás, amire be lettek programozva, elvágja őket gyökereiktől, és attól a sok pozitív élménytől, ajándéktól, amivel a távolabbi családtagok szeretetüket kifejezik.
Dióhéjban, az elidegenített gyermek élete szürkébbé és egysíkúbbá válik. Elveszítik azt az előnyt, hogy hozzátartozóikat ismerjék, több felnőttet lássanak miközben az életüket élik és mindennapi problémáikkal küzdenek. Mivel a legalapvetőbb tanulási módszere a gyermekeknek az utánozás, ez a fajta veszteség egyszerre tragikus és káros.
Forrás: http://www.jmichaelbone.com/blog1/the-eight-symptoms-of-parental-alienat...
Szerző: dr. J. Michael Bone, Ph.D
Fordította: Szarka Levente
Lektorálta: Pénzes Ilona
A cikksorozat előző része: A kölcsönvett szövegkönyv megléte
