A Kúria döntése az időszakos kapcsolattartással összefüggő elmaradt kapcsolattartásról és annak pótlásáról
A különélő szülő és a gyermek közötti kapcsolattartás nem pusztán magánjogi technikai kérdés, hanem alkotmányos jelentőségű jogviszony, amely egyszerre érinti a gyermek alapvető jogait és a szülő családi élethez való jogát. Ezt a tételt erősíti meg a Kúria Kfv.IV.37.720/2021/5. számú ítélete is, amely egy látszólag „technikai” vitán – egy húsvéti hétvégével részben egybeeső kapcsolattartás megítélésén – keresztül világít rá a magyar kapcsolattartási jog egyik legsúlyosabb strukturális problémájára: arra, hogy a hatósági és bírósági jogértelmezés miként képes ténylegesen kiüresíteni a különélő szülő és a gyermek kapcsolatát.
Az ügy alapját egy bíróság által jóváhagyott egyezség képezte, amely részletesen szabályozta a különélő apa folyamatos kapcsolattartását a gyermekkel. A megállapodás szerint a kapcsolattartás minden páros héten történt, meghatározott kezdő- és záróidőponttal, elviteli és visszaviteli kötelezettséggel. A felek később – írásban dokumentálható módon – módosították a kapcsolattartás technikai részleteit, azonban az ünnepi időszakokra vonatkozó rendelkezések változatlanok maradtak. A húsvéti ünnep 2019-ben a gondozó szülőt illette meg, ugyanakkor a páros hét miatt a folyamatos kapcsolattartás egy része időben megelőzte volna az ünnepet.
A konfliktus lényege abból fakadt, hogy a gondozó szülő a húsvéti ünnepre hivatkozva a teljes, többnapos kapcsolattartást megakadályozta, beleértve azokat a napokat is, amelyek ténylegesen nem estek az ünnepi időszakra. A gyámhatóság és később a bíróság első fokon ezt az álláspontot elfogadta, és arra hivatkozva utasította el az elmaradt kapcsolattartás végrehajtását, hogy a kapcsolattartás „részben egybeesett” a gondozó szülőt megillető időszakkal, ezért az egész nem minősül elmaradtnak.
Ez az érvelés azonban súlyosan problematikus. A Kúria döntése világosan kimondja: a jogszabály nem ad felhatalmazást arra, hogy egy többnapos, folyamatos kapcsolattartás teljes egészében „megsemmisüljön” pusztán azért, mert annak egy része időben érintkezik egy másik, a gondozó szülőt megillető időszakkal.
A Kúria szerint a Gyer. 30. § (5) bekezdése kétféleképpen értelmezhető: vagy úgy, hogy ha a folyamatos kapcsolattartás akár csak részben egybeesik az időszakos kapcsolattartás idejével, akkor az egész folyamatos kapcsolattartás elmaradtnak minősül, vagy úgy, hogy csak az egybeeső időszak esik ki, a többi részt biztosítani kell. A Kúria – az Alkotmánybíróság gyakorlatára és a Gyer. 27. § (5) bekezdés b) pontjára támaszkodva – az utóbbi értelmezést fogadta el alkotmányosnak. Eszerint a folyamatos kapcsolattartás csak az időszakos kapcsolattartással egybeeső időtartam alatt kizárt, a fennmaradó rész viszont jár, és ha azt jogellenesen nem biztosítják, elmaradt kapcsolattartásnak minősül, amelyet pótolni kell. A konkrét ügyben ezért a 2019. április 21–22-i napok elmaradt kapcsolattartásnak számítanak.
A Kúria értelmezése szerint a folyamatos kapcsolattartás nem „mindent vagy semmit” jellegű jogosultság. Ellenkezőleg: az osztható időtartamként jelenik meg, amelynek azon része, amely nem esik egybe a gondozó szülőt megillető idővel, továbbra is jogszerűen megilletné a különélő szülőt. Ennek megakadályozása már nem pusztán jogértelmezési kérdés, hanem a kapcsolattartási jog tényleges kiüresítésének veszélyét hordozza.
A döntés különös súlyt ad annak, hogy a Kúria az Alkotmánybíróság legfrissebb határozataira is hivatkozik. Ezek egyértelműen rögzítik, hogy a különélő szülő és a gyermek kapcsolattartáshoz való joga alapjogi védelem alatt áll. Ez nem kizárólag a szülő kapcsolattartási joga, hanem a gyermek joga is ahhoz, hogy mindkét szülője jelen legyen az életében. A kapcsolattartás nem kivételes esemény, hanem a szülői szerep folytonosságának egyik alapfeltétele.
A Kúria ezért nemcsak a konkrét ügyben hozott döntést semmisítette meg, hanem egyben iránymutatást is adott a jövőre nézve. Kimondta, hogy a hatóságok és bíróságok nem értelmezhetik a jogszabályokat olyan módon, amely a különélő szülő kapcsolattartását aránytalanul korlátozza, különösen akkor nem, ha erre a felek egyezsége kifejezett felhatalmazást nem ad. A gyermek mindenek felett álló érdeke nem az egyik szülő kizárása, hanem a kiegyensúlyozott, kiszámítható kapcsolattartás biztosítása.
Ez az ítélet túlmutat önmagán. Rávilágít arra a rendszerszintű problémára, amely szerint a kapcsolattartási ügyekben a jogalkalmazás sokszor nem a jogok védelmére, hanem azok adminisztratív „lezárására” törekszik. A Kúria döntése ezzel szemben visszahelyezi a hangsúlyt oda, ahová való: a gyermek és a szülő valós kapcsolatára, annak folytonosságára és alkotmányos védelmére.
