Apák az Igazságért Kh. Egyesület

"A szülői elidegenítés nyolc jellemző tünete és kifejtése" cikksorozat negyedik része

Szerző: J. Michael Bone, Ph.D

Jelen cikkünk a negyedik bejegyzése annak a nyolc részes cikksorozatnak, melyek azokra a tünetekre fókuszálnak, amiket Richard Gardner azonosított be 1984-ben, amikor a szülői elidegenítési szindrómát definiálta. A negyedik tünetet a „független gondolkodó jelenségének” nevezte el.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Gardner számtalan olyan válófélben levő családdal találkozott, ahol a korábban szerető gyermek hirtelen gyűlöletét kezdte kifejezni valamely szülője iránt és ennek során nagyon sok hasonlóságot figyelt meg. Nyolc jellemző tünetet állapított meg, melynek segítsége alapján a szülői elidegenítési szindrómát (PAS) beazonosította.

Klinikai szakpszichológusként én is azt gondolom, hogy miután az ember páciensek százait látja, képes megtapasztalni és beazonosítani a visszatérő viselkedésmintákat. Az ismétlődő mintákat és tüneteket látva egyfajta betekintést nyerhetünk arra vonatkozóan, hogy a páciens éppen mit él meg. Biztos vagyok benne, hogy ez az, amit Gardner is megtapasztalt az 1970-es években, majd hosszas megfigyeléseit összegezve először 1984-ben publikálta a szülői elidegenítésről szóló elméletét.

Azért említem meg ezeket, mert ennek a bejegyzésnek a tárgya a „független gondolkodó jelensége” nevű tünet, mely felett könnyen át lehet siklani, vagy legalábbis kevesebb jelentőséget tulajdonítani neki, mint amit megérdemel.

A független gondolkodó jelensége arra a viselkedésmintára utal, amikor az elidegenített gyermekek ragaszkodnak ahhoz, hogy a nem kedvelt szülő visszautasítása a saját önálló döntésük és nem a másik szülő hatására alakult ki. Nagyon gyakran előfordul, hogy a gyermek - gyakran minden előzmény nélkül - hozzáteszi, hogy senki sem kérte arra, hogy ezt mondja és minden visszautasítás önszántából jön.

Van jelentősége annak, hogy a gyermek minden előzmény nélkül jelenti ki ezeket, hiszen ezzel fedi fel azt, hogy egyfajta „feladatot” bíztak rá, vagyis azt „kell” mondania, hogy

1. a különélő szülő visszautasítása az ő saját, önálló gondolata
2. ez a gondolat nem a másik szülő befolyásolásának az eredménye.

Noha a fenti két mondat sok tekintetben átfedi egymást, a két különböző megfogalmazás összhangban van azzal a fajta „előre meneküléssel“, ami csak az elidegenített gyermekekre jellemző. A tünet arról árulkodik, hogy a gyermek arról kívánja meggyőzni a hallgatóságot - vagy nagyon gyakran a bíróság által kinevezett személyeket -, hogy jobb lenne, ha nem kellene találkoznia a korábban szeretett szülőjével.

Ez a fajta viselkedés - vagyis amikor a gyermek hajlamos előre kijelenteni, hogy elutasító viselkedése kizárólag saját elhatározásán alapul - normális válás során nem tapasztalható meg. Ha a szülők válnak és szülői elidegenítés nincs jelen, ez a jelenség elképzelhetetlen. Normális válás esetén a gyermekek minden elkövetnek, hogy az „ütközőzónából” kimaradjanak, sosem vesznek rész a szüleik konfliktusában. A független gondolkodó jelensége, mint tünet épp ennek ellenkezőjéről tanúskodik, ebből kifolyólag csendes jellemzője a szülői elidegenítésnek.

Azok a szakemberek, akik tudják miről szól a szülői elidegenítés, gyakran észreveszik az olyan önkéntes kijelentéseket, mint a „senki nem kért meg, hogy ezt mondjam” vagy „anyámnak/apámnak (vagyis az elidegenítő szülőnek) ehhez semmi köze nincsen”. Tehát teljesen természetellenes az, hogy egyetlen állításban az egyik szülő iránti szimpátiáját fejezi ki a gyermek, míg másikat szigorúan visszautasítja.

Forrás: http://www.jmichaelbone.com/blog1/the-eight-symptoms-of-parental-alienat...

Szerző: J. Michael Bone, Ph.D
Fordította: Szarka Levente
Lektorálta: Pénzes Ilona

A cikksorozatunk előző része: Az ambivalencia hiánya
A cikksorozatunk következő része: Az elidegenítő szülő reflex-szerű támogatása a szülők közötti konfliktusban