Apák az Igazságért Kh. Egyesület

(E témában, ez az első jelentős szakmunka Norvégiában)

A könyv mind a biológiai, mind a társadalmi apaszerep történetét vizsgálja. Egyik fejezete, az 1970-es évektől vizsgálja az apák szerepét, az új apa és az intimitás demokratizálódása Norvégiában címszó alatt. Ennek kivonatos tartalmát olvashatják a következőkben.

Az 1970-es évek óta már nem elég, hogy a férfi pénzzel lássa el a családot, a pelenkacserékben és a gyerekek nevelésében is részt kell vennie ahhoz, hogy jó apának számítson.

1987-től gyakorlatilag minden norvég apa jelen volt a szülésnél és előtte, a szülésre felkészítő tanfolyamokon. Így jelezte mind az intézményesített apparátus, mind pedig a jövendő szülők és a külvilág, hogy két szülő kell a gyermek születéséhez. Elvárták, hogy a férfiak is részt vegyenek, segítsenek, hogy a nőknek könnyebb legyen a szülés, hogy jelen legyenek a gyermek világrajövetelekor.

Ez száz év fejlődésének az eredménye, hiszen, 100 évvel azelőtt az apa jelenlététét kifejezetten ajánlották, mert az akkori néphit szerint egészséges lesz a gyerek, ha az apja ölében születik. Száz év alatt azonban az apák folyamatosan kiszorultak a szülőszobából, a család perifériájára, a gyerekektől távol. Ez változott meg az 1970-es évektől számítva.

A Bábaasszonyok folyóiratának 1971/10 számában, a főbába így nyilatkozott:
“Mára szerencsére már majdnem minden kórházban megengedik, hogy az apa jelen legyen a szülésnél, ami segítséget jelent a szülő nőnek, következésképpen a bábáknak is. Elismerte az intézmények felelősségét abban, hogy az apák részvételét eddig kizárták gyermekeik születésekor.”

1975-től kezdve az intézmények úgy látták, hogy a róluk alkotott képhez pozitívan járult hozzá az apák részvétele a születéskor. Ez a változás a 3 skandináv országban párhuzamosan ment végbe.

A szerző szerint itt rejlik a magyarázat. A férfiak nem mentek ki tüntetni az őket ért igazságtalanság ellen, nem hágtak át törvényeket. Éppoly csendben, ahogy ki lettek szorítva, visszaszivárogtak. A visszatérés mögött a nők megjelenése a munkaerőpiacon, a nők egyenjogúságot és egyenrangúságot követelő harca, a megváltozott családfelfogás, és a nemek szerinti munkamegosztás lassú, de biztos szétesése állt.

Ugyanebből az időből származó kutatások azt mutatták, hogy az apák éppoly érdeklődéssel viszonyultak csecsemőjükhöz és éppoly hozzáértéssel ápolták őket, mint az anyák. (Ross Parker amerikai pszichológus szerint.)

Az apaság és az apaszerep már a 80-as években felkeltette a politikusok figyelmét, a nemek egyenlőségi politikájának részeként foglalkoztak vele.

Az apasággal foglalkozó irodalom egyre nő, különösen fontos, az apahiány és az apa hiányolása, vagy az apai szeretet és apai gondoskodás. Erről szól Karl Ove Knausgar sok kötetetes dokumentumregénye ( Az én harcom címmel, 2009-2011 ).

Apai érzések

Meghatározó elemek. Nemcsak egyszerűen vannak apai érzések, azok fokozatosan alakulnak ki, a jelenlét és a gyakorlat eredményeként.
A korábbi, csak családfenntartó apaképet sokan vitatták, a fiatalok és a nők is elítélték a távollévő, vagy távolságtartó apát. Az apától azt várták el, hogy a gyerekeihez és a családjához közelálló és bensőséges kapcsolata legyen.

1985-ben a parlament kinevezte az első norvég Férfiszerep Bizottságot, hogy megvitassa a férfiak és az egyenjogúság kérdését és javaslatot tegyen arra, miként lehetne jobban integrálni a férfiakat a családi életbe. Az 1991-ben megjelent zárójelentésben a legkonkrétabb javaslat a gyermekgondozási szabadságra vonatkozott. E tekintetben az anyák és apák teljes egyenjogúságát ajánlották, egy összesen 18 hónapos időszakból, legkevesebb 6-6 hónapot biztosítva mindkét szülőnek, hogy így egyformán hozzáértő és jelenlévő gondozójává válhassanak gyermeküknek.

Egyre több apa-gyermek könyv született, meg akarták mutatni, hogy ők nemcsak családért-apák, hanem családban-apák is, így tiltakoztak kizártságuk ellen. Ezek a könyvek nagyban segítették az apákat, megalapítva ezzel a modern férfiak pedagógiai kommunikációs közösségét.
Megosztott a gondoskodás és a felelősség, de különbségek vannak a kifejezésmódban, a viselkedésben és a kivitelben.

A gyerekeknek nem két anyára van szükségük és főleg nem egy anyára és egy tartalékanyára (Blikstad 1992.92f) A szülőknek tudniuk kell dönteni arról, hogy mi a legjobb a gyereknek.

“A világ legjobb papája” című könyvben (Per Asbjorn Risnes 2002.) ez így hangzik: “Nem az anyánál kell jobb anyának lenned, hanem a lehető legjobb apának. A gyereknek mindkettőre szüksége van. Nem fér kétség hozzá, hogy az apák másként csinálják a dolgokat. Nem jobban, hanem másként. “

Peder Kjos pszichológus “Jó apa. Kézikönyv” c. 2009-ben megjelent könyve nemcsak a férfiaknak szól, hanem általános érvényű dolgokat mond a szülők és a gyermekgondozás témakörében. Mint írja: … Az egyenjogúságra épülő társadalomban magától értetődőnek kellene lennie, hogy a szülői kompetencia attól függ, hogy mit tanultál és milyen a hozzáállásod, nem pedig attól, hogy férfi, vagy nő vagy-e. Az anya és az apa alapvetően egyformán alkalmas a gondozási feladatokra”.

Az anya és az apa egyenrangú szülők, nemcsak ugyanazokat a feladatokat látják el gyermekeik érdekében.

Ezek a könyvek a legnyilvánvalóbb jelei annak, hogy a szülők egyenrangúsága kezd általánossá válni. Mintegy 30 évvel azután, hogy az apák betették lábukat a szülőszobába, a nők és férfiak ugyanazokkal a kihívásokkal küzdenek és ugyanolyan örömmel élik meg gyermekük fejlődésének újabb és újabb állomásait, miközben mindkét fél aggódik a családi és munkahelyi élet összehangolásának nehézségei miatt.

Az apákra vonatkozó legújabb kutatási eredmények:

Amerikai gyermekpszichiáter (Kyle Pruett : A gondozó apa 2008.) arra a következtetésre jutott kutatásai során, hogy az apák a gyerekek ellátásában éppoly kompetensnek bizonyultak, mint általában az anyák, és meglepetésére az érintett gyerekek a normál fejlődési görbéhez viszonyítva jobban teljesítettek. Ebből nem azt a következtetést vonta le, hogy az apák jobbak lennének az anyáknál, hanem azt, hogy ezeknek a gyerekeknek két aktív szülője volt, akik mindketten részt vettek a hétköznapjaikban, és ezért szélesebb körű és intenzívebb benyomásokhoz jutottak, mint azok a társaik, akiknek többnyire “csak” az anyjuk volt elérhető.

A nagy apaparadoxon

Levi Henriksen novellákban, Knut Oftung szociológus doktori értekezésében foglalkozik az elvált apák gyermekeikhez fűződő kétségbeesett viszonyával. Ez utóbbi, az elvált apák előtt nyitva álló különféle utakat írja le. Többek között meg is lehet szakítani a gyermekkel a kapcsolatot.

Szinte minden apa bukásnak érzi az élettársi kapcsolat megszűnését, és ezt a vereséget van, aki azzal próbálja kompenzálni, hogy új kapcsolatot alakít ki a gyerekeivel, de van aki úgy, hogy beleveti magát a férfias ivászatok és csavargások világába, ami kétségtelenül a “tévútra térés” egyik formája.

Oftung egy egyszerű modellel rámutat, hogy az anyák és az apák mennyire eltérő “felét” kapják a gyerekekkel tölthető időnek: az anyák 50-100 %-ot, az apák 0-50 %-ot, és a keretekről általában az anyák döntenek. (Oftung 2009, 225)

Ebben a modellben rejlik korunk nagy apaparadoxona – míg közel két évtizede erősítik az apák gyermekgondozási-nevelési lehetőségeit és demokratizálják az intimitást, a házassági és élettársi viszonyok felbomlásának egyre növekvő száma csökkenti az érintett apák lehetőségeit mindenre.
Az egyenlő szülői gyakorlat ütközik a gender-dualista gondolkodás maradványaival. A különbség az, hogy ez utóbbi esetben a nők vannak a kivételezett helyzetben.

Az apaságot két fontos találkozás teremti meg (az első találkozás, a nő és a férfi között történik, de nem ez a könyv tárgya).

A második találkozás az, ami az apaság alapját adja: ez az apa és a gyermek találkozása. Ez egy valóságos és meghatározó találkozás, akár a gyermek biológiai apjáról van szó, akár nem.

Teljesen nyilvánvaló, hogy az apaságnak sok formája létezhet, és a jó apaság sokféleképpen megteremthető.

(Jörgen Lorentzen irodalomtörténész, 1956-ban született Norvégiában)

összefoglalta: Kerényi Kata