Apák az Igazságért Kh. Egyesület

Egyesületünk kérésére – támogatás keretében – fordították le azt az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) döntést (a CÎNȚA kontra Románia esetet), mely arról szól, hogy a román édesapa kapcsolattartási jogát pszichiátriai betegsége miatt úgy korlátozták az édesanya felügyelete alatt lévőre, hogy a román hatóságok mellőzték a kérelmező gondozási képességeinek, és annak vizsgálatát, hogy veszélyezteti-e a négy éves kislányát.

A 18/06/2020. sz. 28 oldalas EJEB-ítélet a cikk alján letölthető, a verdiktből az alábbiakat emeljük ki.

Édesapa kérelme

• A kérelmező panaszolta a kapcsolattartási jogok időtartamát és feltételeit. Azt állította, hogy a kapcsolattartás nem tette lehetővé a lányával való személyes kapcsolat fenntartását és fejlesztését, valamint a lány oktatásában való tényleges részvételét, s ezzel megsértették az Egyezmény 8. cikke által előírt, a családi élet tiszteletben tartásához való jogát.
• A felperes-édesapa megismételte, hogy a lányával való kapcsolattartásának ideje heti két, kétórás találkozóra volt korlátozva, az anya jelenlétében. Állítása szerint ez a megállapodás nem tette lehetővé, hogy érdemi eszmecsere történjen közte és gyermeke között. A találkozókra este került sor, amikor a gyermek már fáradt volt. Ráadásul a találkozók mindig azzal zárultak, hogy ő és felesége vitatkoztak a válásukról. Úgy vélte, hogy ez a megállapodás káros mind a gyermek, mind saját maga mentális egészségére.
• A kérelmező azt panaszolta, hogy gyermekével való kapcsolattartási jogaiban egészségi állapota, nevezetesen mentális betegsége miatt hátrányos megkülönböztetés érte. Az Egyezmény 8. cikkével együttesen értelmezett 14. cikkére épített, amelyre lényegében hivatkozott is.
• A kérelmező azzal érvelt, hogy kedvezőtlenebb helyzetbe került, mint egy mentális betegséggel nem rendelkező személy. Állapota miatt úgy ítélték meg, hogy gyermeke számára eredendő veszélyt jelent, anélkül, hogy értékelték volna a konkrét helyzetet, betegségének vagy tüneteinek alakulását.

Strasbourg főbb megállapításai

• A felek között nem vitatott, és a Bíróság egyértelműen megállapítja, hogy a hazai bíróságok által a kérelmező gyermekével való kapcsolatáról hozott határozatok (lásd a fenti 13. és 16. pontot) a 8. cikk első bekezdése szerinti családi életének tiszteletben tartásához való jogába való beavatkozást vontak maguk után.
• A jelen ügyben a Bíróság megállapítja, hogy nem terjesztettek be olyan bizonyítékot, amely alátámasztotta volna azt az állítást, miszerint a kérelmező nem tudott volna gondoskodni lányáról. Megjegyzi továbbá, hogy a gyermekvédelmi hatóság, amely mindkét szülőt meghallgatta, jelentésében nem tett ilyen állításokat, csupán azt javasolta, hogy a bíróság vegye figyelembe a gyermek mindenek felett álló érdekét (lásd a fenti 11. bekezdést). A Bíróság a hazai bíróságok határozataiban nem talált olyan indokolást, amely lehetővé tenné annak megállapítását, hogy a hazai bíróságok kellően kivizsgálták volna (lásd a fent hivatkozott, X kontra Lettország, 102. és 106. bekezdések in fine) X azon kijelentéseit, melyek szerint a kérelmező nem képes gyermekéről gondoskodni (lásd fent 8. bekezdés in fine)
• Annak ellenére, hogy nincs bizonyíték arra, hogy nem volt képes gondoskodni Y-ról, a hazai bíróságok korlátozták a kérelmező kapcsolatait a lányával. Ennek során legalább részben arra a tényre hivatkoztak, hogy mentális betegségben szenvedett (lásd fent, 13. és 16. bekezdés). Ugyanakkor nem adtak konkrét utalást arra, hogy ez a tény milyen veszélyt jelentett Y-ra.
• A Bíróság foglalkozott azzal a ténnyel, hogy a hazai bíróságok rendelkezésére állt a pszichiátriai kórház levele arról, hogy a kérelmező folyamatosan szedte gyógyszereit, és hogy a közelmúltban nem szenvedett mentális betegsége által okozott pszichiátriai dekompenzációs epizódot (lásd fent, 15. és 16. bekezdés). Megjegyzi továbbá, hogy a gyermekvédelmi hatóság megállapította, hogy Y-nak kötődése alakult ki életében az összes felnőtthöz, beleértve a kérelmezőt is, és jelentésében nem említette a lányával szemben esetlegesen elkövetett bántalmazást (lásd fent 11. pont). Ezzel összefüggésben a Bíróság a hazai döntésekben nem talál olyan objektív elemet, amely alátámasztaná azokat az állításokat, amelyek szerint a kérelmező mentális rendellenességei fenyegetést jelentenének gyermeke számára.
• Ennél is fontosabb, hogy a Bíróság nem látja, hogy a kérelmező milyen bizonyítékokkal szolgálhatott volna a hazai bíróságok számára annak bizonyítására, hogy mentális állapota nem jelent veszélyt lánya biztonságára (lásd Kocherov és Sergeyeva v. Oroszország, 16899/13 sz., 111. bek., 2016. március 29. mutatis mutandis).
• A Bíróság megállapította, hogy a kérelmező lányával való kapcsolatát korlátozó belföldi határozatok családi életének tiszteletben tartásához való, 8. cikk első bekezdése szerinti jogának megsértését jelentették (lásd fent 43. pont). Ebből következik, hogy a jelen esetben az Egyezmény 8. cikkével összefüggésben értelmezett 14. cikk alkalmazható.
• Az egyezmény 8. cikke alapján felhozott panasz vizsgálata során a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kérelmező mentális betegségére való hivatkozást nem kísérte a jelenlegi állapotának valódi hazai értékelése (lásd a fenti 57. pontot). Valójában a hazai bíróságok határozataiban semmi nem utal olyasmire, ami jelezné a Bíróság számára a kérelmezőnek, gyermekére jelentett állítólagos kockázatát. Y-nal szembeni negatív viselkedésére vonatkozó állítások valódi értékelése sem történt meg (lásd a fenti 53–54. bekezdést). A Bíróság nem vonhatja le azt a következtetést, hogy a kérelmező mentális betegsége miatt fenyegetést jelentett, az eset konkrét körülményeinek és a családi helyzet további mérlegelése nélkül. Ebben a tekintetben az ügy eltér a Bíróság által az SS kontra Szlovénia esetben vizsgált helyzettől, ahol a kérelmező szülői jogait nem pszichiátriai diagnózisa alapján, hanem a gyermek gondozásának ebből következő képtelensége miatt szüntették meg, amelyet az eljárás során készített összes szakértői jelentés megerősített (lásd SS kontra Szlovénia fent hivatkozott 99. és 108. bekezdést, valamint a fenti 46. pontot).
• A Bíróság megismétli, hogy megállapította, hogy a hazai bíróságok nem értékelték megfelelően a kérelmező mentális egészségi állapotát (lásd a fenti 57. pontot). Ezenkívül a Bíróság a hazai határozatokban nem talál olyan elemet, amely lehetővé tenné annak megállapítását, hogy a kérelmező mentális egészségi állapota releváns kérdés volt-e, melyet mérlegeltek (lásd a fenti 47. pontot). Ebben a tekintetben és a szubszidiaritás elvének ellenére (lásd a fenti 73. pontot) a Bíróság úgy ítéli meg, hogy az a tény, hogy a kérelmező mentális betegségben szenvedett, önmagában nem igazolhatja a gyermekeivel kapcsolatba lépő többi szülőétől való eltérő bánásmódot. A Bíróság különösen megjegyzi, hogy a belföldi döntések meghozatalakor a kérelmező rendszeresen szedte gyógyszerét, és az előző két évben nem voltak betegsége által okozott pszichiátriai dekompenzációs epizódjai, (lásd a fenti 15. pontot). Ennélfogva a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kérelmező gyermekével való kapcsolatának korlátozásával a hazai bíróságok megkülönböztetést tettek mentális egészségi állapota alapján, amelyhez nem szolgáltattak releváns és elegendő indokolást.
• A Bíróság úgy véli, hogy a kérelmezőnek nem vagyoni kárt kellett elszenvednie, amelyet nem lehet kizárólag a jogsértés megállapításával kompenzálni. Figyelembe véve a megállapított jogsértés jellegét és méltányos megítélését, a Bíróság 10 000 eurót ítél meg a felperesnek nem vagyoni kárként.