Apák az Igazságért Kh. Egyesület

Milyen főbb ismérvei vannak a szülői elidegenítésnek? Hogyan ismerhetjük fel a szülő cselekvéseiből az elidegenítési szándékot? Dr. Michael Bone négy részes cikksorozatban mutatja be azokat a szülőkre jellemző viselkedésmintákat, amelyek leginkább visszaigazolják azt, hogy a család dinamikájában szülői elidegenítés történik.

A szülői elidegenítés első ismérve: a kapcsolattartás akadályozása.

Az első viselkedési jellemző, amely gyakorlatilag minden szülői elidegenítési esetben jelen van, az a kapcsolattartás akadályozása a gondozó szülő részéről.

Ezzel a viselkedésmintával kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy sajnálatos módon a lehetőségek hatalmas tárházát foglalja magába - ennek egyik véglete a gyermekkel való kapcsolattartás nyílt és célzatos akadályozása a szülő részéről. Amikor az gondozó szülő megtagadja a gyermek átadását a kapcsolattartásra megszabott időben, azzal egyértelmű jelét mutatja annak, hogy elidegenítés történik. Az akadályozásnak ilyen nyilvánvaló előfordulása könnyen felismerhető és szembesíthető.

Például bíróság általi szankciókat kockáztat az az elidegenítő és jogsértő szülő, aki megszeg egy olyan szabályozást, amely szerint a gyermeket péntek délután 3 órára el kell vinnie a különélő szülőhöz, de ezt mindenféle előzetes jelzés vagy elfogadható indok nélkül elmulasztja. Annak ellenére, hogy ilyen esetek is előfordulhatnak, a tapasztalat azt mutatja, hogy ez nem túl gyakori, ugyanis az elidegenítő szülők többsége ettől okosabb.

Fontos mindenekelőtt leszögezni, hogy a gyermekvédelmi rendszer a gyermekek érdekeit helyezi előtérbe és egyfajta elfogultsággal kezeli a gyermeket - ez így van rendjén, hiszen meg kell védeni a bántalmazástól és a veszélytől. Fontos azonban látni, hogy a rendszer gyermekek iránti elfogultsága bizonyos esetekben túllőhet a célon. Ez alatt azt kell érteni, hogy az elfogultság felülbírálhatja az észérveket azokban az esetekben, amikor a legapróbb célzás is elhangzik arra vonatkozóan, hogy a gyermeknek jobb lenne, ha a másik szülővel (akit elidegeníteni szándékoznak a gyermekétől), nem találkozna. A „fokozott elővigyázatosság” kedvelt kifejezés az ilyen esetekben – fogalmazza meg Dr. Michael Bone.

Más szóval, mivel biztosak szeretnénk lenni abban, hogy a gyermek nincs veszélyeztetve, az ő érdekében a kapcsolattartás felfüggesztésére vagy teljes megszüntetésére kerülhet sor, pusztán elővigyázatossági megfontolásból. Amikor valójában szülői elidegenítés történik, pontosan ezt a fajta elfogultságot manipulálja és használja ki az elidegenítő szülő. Megjegyezzük, hogy ezzel egyidejűleg pont ebben az esetben marad a gyermek bántalmazó közegben (- a szerk.). Ez a gyakorlatban úgy működik, hogy még abban az esetben is, amikor nincs egyértelműen alátámasztva, hogy a gyermeknek miért nem lenne szabad találkoznia a másik szülővel, a bíróság gondolkodásában könnyen megjelenik a gyermek megvédésére irányuló „ösztön”, melynek következtében ritkán jár el gyorsan és határozottan azzal szemben, aki az éppen általa meghozott bírósági döntést ténylegesen megszegi (az a szülő, aki a kapcsolattartást vagy annak zavartalanságát akadályozza).

Ebből kifolyólag nem ritkán találkozni olyan esettel, hogy a kapcsolattartás akadályozása implicit módon támogatást kap a bíróság által, mely úgy találja jobbnak, hogy a gyermek érdekében felfüggeszti a különélő szülő kapcsolattartási jogát. A „biztos oka van annak, hogy a gyermek nem akarja látni különélő szülőjét” kifejezés gyakran elhangzik, ami miatt a bíróság elővigyázatosságból inkább kivár, ahelyett hogy a tettek mezejére lépne és határozott lépéseket tenne az elidegenítő szülő magatartásával szemben. Ez a fajta elővigyázatosság és tétovázás nem más, mint a „védelmező ösztön” sötét oldala. Annyira berögződött ez a viselkedés, hogy az elidegenítő szülőnek elég minimális indokát adnia annak, hogy a bírósági végzést miért nem akarja betartani. A gyermeket óvó „ösztön” – mely jogos és szükséges a megfelelő helyzetben és mértékben – egy olyan erős akadályt képezhet, ami könnyen ellehetetleníti a különélő szülő és gyermek kapcsolatát.

Innentől tehát az elidegenítő szülő feladata egyszerű, hiszen már a veszélyre való utalás vagy célzás is azonnal életre kelti ezt a túlságosan elfogult gondolkodásmódot. A mi feladatunk az, hogy gátat vessünk ennek a fals gondolkodásnak akkor, amikor még épp csak megjelenik, mielőtt az könnyen és gyorsan elburjánzik.

Elidegenítés során a játéktér nem vízszintes, hanem az elidegenítő szülő irányába lejt. Ahhoz, hogy ezt a viselkedést legyőzzük, ezt a tényt fel kell ismernünk.

Nézzük meg, hogy kapcsolattartás akadályozásának milyen egyéb formáival találkozunk még. A legsúlyosabb és legnyilvánvalóbb megjelenési módját fentebb már említettük, viszont a kevésbé direkt, de nagyon hatásos formáit is fel kell ismerni.

A mai kommunikációs csatornákkal telezsúfolt világunkban - amely tömve van közösségi médiával (Facebook, Twitter, email, telefon, sms) - egyértelműen beazonosítható a kapcsolattartás vagy a kapcsolattartás zavartalanságának akadályozása.

Ami a közösségi médiát illeti, előfordulhat, hogy egy szülőt törölnek a gyermek ismerősei közül, vagy egy alternatív identitás létrehozásával próbálják megszakítani a kommunikációt vele. A többi digitális kommunikációs csatorna esetében új email fiókok, valamint új telefonszámok létrehozását figyelhetjük meg. Telefonos beszélgetések esetében gyakran előfordulhat, hogy a gyermek a hívásokat nem fogadja és a hangüzeneteket sem hallgatja meg.

Ironikusan hangzik, de a több kommunikációs csatorna megléte még több lehetőséget nyújt arra, hogy a bíróság előtt bizonyítsuk a kapcsolatkorlátozó viselkedést. Ezért nagyon fontos, hogy dokumentálva és tárolva legyen minden, ami ezt a viselkedést bizonyíthatja, mint például a telefon hívásnaplója és az elküldött üzenetek. Noha nem várható el egy bírótól, hogy legalább részben átnézze ezeket a bizonyítékokat, kiemelkedően nagy jelentősége van annak, hogy bőséges bizonyíték áll rendelkezésre a kapcsolattartás akadályozásáról.

A kapcsolatkorlátozás egyre kifinomultabb formái felé haladva gyakran előforduló eset, hogy az elidegenítő szülő azokra az időpontokra szervez a gyermekének programokat, amikor a különélő szülővel kellene, hogy töltse idejét. Ezzel nyilvánvalóan kényes helyzetbe hozza őt: dilemmát fog ugyanis számára jelenteni, hogy mitévő legyen az adott helyzetben. Ragaszkodjon-e a kapcsolattartáshoz és tiltsa meg gyermekének, hogy részt vegyen a szervezett programon, vagy változtassa meg a saját programját és menjen el gyermekével, vagy egyszerűen engedje el a gyermeket a programra és felejtse el a kapcsolattartást? Nincs jó válasz ezekre a kérdésekre, hiszen minden egyes körülményt egyedileg kell értékelni és figyelembe venni.

Egyértelmű, hogy a bíróság számára fel lehet mutatni azt, hogy a kényes döntéshelyzetek az elidegenítő szülő viselkedésének köszönhetőek.

Az elidegenítő szülőt úgy kell tekinteni, mint egy bábjátékost, aki gyermekét az ütközőzónába állítja és a saját szándékainak érvényesítése érdekében manipulálja őt.

Ez az álláspont könnyen alátámasztható a szülő azon viselkedésével, hogy úgy szervez rendszeresen programokat a gyermek számára, hogy ezáltal is akadályozza a kapcsolattartást a különélő szülővel.

Tapasztalatok szerint a bíróság akkor kezd el produktívabb döntéseket hozni, amint megérti az elidegenítő szülő viselkedésmintáját, vagyis, hogy az általa „gerjesztett” helyzetek sokasága okozza a kapcsolattartással összefüggő problémákat. Azonban, addig ameddig nem látja tisztán a dolgokat, a bíró el fogja mulasztani a gyógyulást segítő pozitív döntések meghozatalát.

Második rész: Hamis állítások a bántalmazásról

Forrás: http://www.jmichaelbone.com/blog1/access-and-visitation-blocking-the-fir...

Fordította: Karmelh B.
Lektorálta: Szarka Levente