Apák az Igazságért Kh. Egyesület

Már egy korábbi szülői elidegenítésről (PAS) szóló bejegyzésben szó volt arról, hogy az elidegenítő szülők mindaddig nem ismerik el felelősségüket, ha gyermekük a másik szülőjét elutasítja, amíg legtöbben egyetértenek velük abban, hogy „ez az állapot nem veszélyes, nem káros a gyermekre”. Egy ilyen álláspont mögött az az elgondolás áll, miszerint a szülői elidegenítés elméletét pusztán azért találták ki az elidegenített szülők, hogy gyermekük irántuk érzett félelmét és gyűlöletét valamivel megmagyarázzák. Ezen kívül azzal is érvelnek az elmélet elutasítói, hogy a gyermeknek mindig van valami nyomós oka a visszautasító viselkedése mögött, és a „gyűlölt szülők” saját maguknak köszönhetik a sorsukat. Ahogyan azt Richard Warshak és már más szakértők is alátámasztották, ez egy téves megállapítás és csak megerősíti az ún. „járókelő-effektusnak“ nevezett jelenséget, amely a jogászok és a mentálhigiénés szakemberek körében amúgy is terjed a elidegenítést elszenvedők irányába. Nem meglepő, hogy ez a fajta közönyös hozzáállás a problémával küzdő szülőben és gyermekben meglehetősen mélyreható, negatív következményekkel jár.

Linda Gottlieb kicsit mélyebbre ásott abban, hogy mi lehet az oka, hogy a szakértők is összetévesztik az elidegenítési szindrómát egy „egyszerű“ elhidegüléssel. Szerinte a legfőbb probléma az, hogy a szülői elidegenítés meglehetősen nehezen „azonosítható be“, és még a tapasztalt szakértők is félreértelmezik a családtagok közötti kapcsolatokat. Egy tévesen felmért viszonyrendszer odavezet, hogy hibás diagnózist állítanak fel és az elidegenített szülőt teszik inkább felelőssé a gyermeki visszautasításban, míg az elidegenítő szülőt felmentik a felelősség alól. Bármiféle kételkedés esetén ugyanis hajlamosak vagyunk a nevelőszülőnek igazat adni és ez különösen igaz akkor, ha az elidegenítő szülő az édesanya. Jennifer Harman és munkatársai egy 2016-ban végzett kutatásban felismertek egyfajta előítéletet a szülői elidegenítést kapcsán: a jelenséget nem ítélik meg annyira negatívan, ha anya az elidegenítő fél. Nem úgy, az apa esetében. Mindaddig, amíg a szakértők nem tanulmányozzák kellő mélységgel a szülői elidegenítés mibenlétét, hajlamosak lesznek továbbra is elbagatellizálni a súlyos eseteket, és nem fognak segítséget nyújtani az azt kérő szülőnek.

Hogy lehet az - kérdezi Gottlieb -, hogy egy tapasztalt családterápiás szakértőt is annyira megtévesztenek ezek az esetek, hogy nem képes a szülői elidegenítést egy laikusnál jobban felismerni?! A válasz: azoknak a szakértőknek, akik arra hivatottak, hogy a gyermekelhelyezés során véleményt alkossanak, vagy képviseljék a gyermeket a bíróság előtt, egészen egyszerűen nincs tapasztalatuk, képzettségük a szülői elidegenítés jelensége terén. A szülői elidegenítés vizsgálata meglehetősen speciális szakértelmet kíván, miközben a legtöbb szakértő, aki a szülőkkel és a gyermekekkel foglalkozik a válás során, gyakorlatilag minimális vagy semmilyen képzettséggel nem rendelkeznek ezen a téren. A fentiek miatt nem meglepő, hogy a szakemberek többsége úgy véli, hogy ha egy gyermek visszautasítja a szülőt, akkor annak nyomós oka van.

Nehezen tudják elképzelni, hogy a gyermek a bántalmazó, elidegenítő szülőnek akar csupán megfelelni, mint ahogy a kóros ragaszkodás és az egészséges kötődés közötti különbséget sem tudják felmérni. A laikus megfigyelőnek ez a fajta szoros és ragaszkodó szülő-gyermek kapcsolat normálisnak, mi több, egészségesnek tűnik. De ez nagyon távol van attól. Ennek a torz kapcsolatnak eredményeképpen az elidegenített gyermek elveszíti egyéniségét, elnyomja az elidegenített szülő iránti szeretetet és ragaszkodást, csak hogy megfeleljen az elidegenítő szülő manipulációinak. Ez nagyon veszélyes és káros a gyermekre nézve.

Gottlieb szerint a szakértők a szülői elidegenítéssel kapcsolatos ismeretek hiányát más területen szerzett tudással próbálják pótolni, ami ahhoz vezet, hogy inkább az elidegenítő szülő viselkedését fogadják el, s nem az elidegenített szülőét - miközben épp ellentétes álláspontot kellene képviselni. Például, az elidegenített szülő viselkedésében előforduló szorongást, depressziót és félelmet sok szakértő személyiségzavarként diagnosztizálja. Amit azonban elmulasztanak értelmezni az az, hogy ezek nem a teljes személyiséget jellemzik, pusztán az elidegenítés hatására jönnek elő. Ehhez hasonlóan gyakori, hogy az elidegenített szülő esetleges időnkénti agresszivitását általános személyiség vonásként írják le, ahelyett hogy a szülői elidegenítés által okozott trauma indikátoraként jellemeznék. Érdemes megjegyezni, hogy még az érzelmileg stabilabb szülő is szorongóvá és agresszívvé válhat a PAS-sal járó viselkedéstől: elsősorban a gyermek és a másik szülő méltatlan bánásmódjától, az elidegenítő szülőt támogató szakértők és a tétlen jogrendszer miatt, valamint a hamis gyermekbántalmazási vádak hatására vagy épp a jelentős anyagi kiadásokkal járó herce-hurca miatt.

Másik gyakori probléma amire Gottlieb rámutatott, hogy a szakértők gyakran elmulasztják az alaphelyzet megismerését. Ha ez az elidegenítés, akkor - definíció szerint - az elidegenített szülő viselkedése felel meg a normálisnak, azaz szó sincs gyermekbántalmazásról, vagy elhanyagolásról. Ennek megfelelően a gyermekkel való kapcsolata a válás előtt jó, vagy normális volt. A szakértők azonban gyakran figyelmen kívül hagyják ezeket a fontos tényezőket, azaz a szükségesnél több figyelmet fordítanak a saját vizsgálataikra és kevesebbet a válás előtti időszakra jellemző, legtöbbször kiegyensúlyozott és szeretetteljes szülő-gyermek kapcsolatra.

Mivel a szakértők által készített szakvélemények sok tekintetben felelősek a gyermek későbbi életének alakulásáért fontos, hogy azokat a legnagyobb szaktudás és etika birtokában készítsék el. Lényeges, hogy csak megfelelő tapasztalattal és tudással rendelkező szakember kerüljön közel a szülői elidegenítés vizsgálatához. Ugyanilyen fontos, hogy ha válás során vita merül fel a szülői felügyelet miatt, akkor a jog az osztott szülői felügyeletet támogassa. A szülői elidegenítésre is igaz, hogy tettekből ismerszik meg az ember: vagyis az alapján ítéljünk, hogy mit tesz a másik és ne abból, hogy mit mond. Csak annyira elidegenítő valaki, amennyire magához láncolja a gyermeket vagy szóval bántja, becsmérli a másik szülőt és elmegy egészen addig, hogy meggátolja a kapcsolattartást.

Írta: Edward Kruk Ph.D.

Fordította:
Szarka Levente

Lektorálta:
Kálmán Zsuzsanna
Pénzes Ilona

Forrás: Psychology Today