Küldetésünk a család - egy nagymama legnagyobb öröme
Az Egyesület női tagjaként írom ezeket a sorokat.
Sokat foglalkozunk a szülői elidegenítés témájával. Sok információ áll rendelkezésünkre, tanulmányok, kutatások tömkelege elérhető, már könyv is született magyar fordításban. Mégis azt érzem, a téma tabuként van kezelve. A személyes történetek „nem keresettek” idehaza, nem akarjuk látni, ami a szemünk előtt zajlik, s valahogy az érintettek is nehezen beszélnek róla.
Talán fájdalomból. Talán szégyenérzetből. Talán a vágyott megértés hiánya, a tehetetlenség, kilátástalanság fojtogató érzése miatt. Már azt sem tudni, mi és hol kezdődött, ki miért van ott, ahová soha nem vágyott.
A gyermekei nélkül. A családja nélkül.
Sok különélő szülő tagja az Egyesületnek. Többségük Apa. Gyermekét szerető, féltő-óvó és gondoskodó Édesapa. De vannak itt Édesanyák is, Nagyszülők is sokan. Mind-mind, az „elvesztett” gyermek miatt.
Egy személyes történetet hoztam. Egy nagymama történetét, aki fáradhatatlan szívvel küzdött azért, hogy szeretett unokáját újra magához ölelhesse...
… és a kislányét. Aki nem felejtette őt el.
Nem én fogok beszélni, hanem a történet maga. A történet örömteli, boldog pillanatai akkor, amikor hosszú évek keserű fájdalma után végre felcsillant a remény. Kinyílt egy ajtó és beléphetett rajta két, egymást szerető, egymáshoz tartozó ember: nagymama és unokája.
"Megígértem, hogy beszámolok 2,5 év utáni első felügyelt kapcsolattartásomról az én kis unokámmal!
Találkozásunk első tíz percében a kisunokám lehajtott fejjel.... rám sem nézett. Elővettem egy régi kis játékunkat. Sakkozni kezdtünk. 4 menetet sakkoztunk, a végeredmény 3:1 az Ő javára! Megdícsértem, milyen profi a sakkban! Elmondta, hogy pedig azóta sincs kivel sakkoznia, otthon nem ismerik ezt a játékot. (6 évesen még én tanítottam meg sakkozni...) Ezalatt egész jól feloldódott, mosolyogva mesélt a közelgő matekversenyéről, az iskoláról, a barátnőjéről. Elmesélt egy vicces történetet, ami dolgozatírás közben történt az osztályteremben, nevettünk!
Vittem 6 évvel ezelőtti közös fotókat. Csodák csodájára mindenre pontosan emlékezett.... pedig két "szakember" is leírta, hogy az unokám nem emlékszik velem kapcsolatban semmire és hogy felügyelten sem akar sem velem, sem a külön élő családjával találkozni.
Az ajándékaimat elfogadta, szemmel láthatóan örült mindegyiknek. Volt, amit saját kezűleg készítettem: kötöttem neki egy csipkés, virágos kis sapkát. Többször nézegette, a kezébe vette.
Amikor lejárt az idő, még 11 percet kaptunk ajándékba a gyermekjólétis "néniktől". Kértem, hogy ha van kedve rajzoljon nekem valamit, amit majd otthon kiteszek a szekrényembe.
Egy papírlapra ezt rajzolta nekem az én Nikikém:
Írta: Pénzes Ilona
