Gúzsba kötött gyermekkor

Gúzsba kötött gyermekkor

Ha válást követően a gyermeket nevelő anya az apa és gyermeke közötti kapcsolat fenntartását holmi felesleges, könnyen nélkülözhető, szinte már káros dolognak tekinti, a gyermek ezt az érzést önkéntelenül átveszi és ennek megfelelően fog viselkedni. Sokszor ennyi is elég, hogy a gyermek lelki világa és apához való viszonyulása súlyosan sérüljön és visszafordíthatatlan károkat szenvedjen.

Keserű tapasztalataim mondatják ezt velem. Lányommal az elmúlt 8 évben - néhány rövidebb időszakot leszámítva - végig jelen voltunk egymás életében, azonban kettesben szinte sehová nem tudtunk elmenni, még egy közeli cukrászdába, játszótérre vagy moziba sem. Nem voltak meghitt karácsonyaink, programjaink együtt, sem az én, sem a saját családom körében.

Gyermekem életét meghatározza az édesanya által felépített apa-elutasító világ, mellyel hosszú évek óta igyekszem megküzdeni.

Gúzsba kötött érzelmek

Lányom közel 3 éves volt, amikor édesanyjával szétváltak útjaink. Párom a szülés után 7 hónappal visszaköltözött a szüleihez, 100 km-re tőlem. Egy műtétre volt előjegyezve, mely előtt kijelentette, hogy mivel 7/24-ben nem számíthat rám, hiszen dolgozom, „muszáj” a szülei segítségét kérnie. A műtétet követő időszakban minden hétvégét együtt töltöttünk hármasban a szülői házban és hétköznap is igyekeztem rendszeresen meglátogatni őket.

Sajnos a „különélés” nem segítette az amúgy is gyenge lábakon álló kapcsolatunkat. Hamarosan abban maradtunk, hogy külön utakon folytatjuk az életünket, amit meglepően kulturáltan meg tudtuk beszélni. Nem voltunk házasok, nem kellett válópert indítani. Lányommal minden második hétvégén, valamint minden hétköznap - eleinte kettő, majd egy napot - találkozhattam.

Igen. Szomorú kimondani, hogy az évek alatt valóban csak „találkozhattam” a gyermekemmel, ennél már csak az a szomorúbb, hogy ezek a találkozások soha nem voltak igazán felszabadult és elmélyült apa-lánya találkozások. Édesanya minden esetben ott volt velünk, ami eleinte még nem is volt számomra zavaró, de idővel kényelmetlenné vált és mélységeiben ártalmas folyamatokat indított be az egész helyzet: anya mondhatni betegesen magához láncolta a gyermeket, nemcsak érzelmi, hanem fizikai értelemben is.

Évek teltek így el. A gyermekemmel való kapcsolatom ebben az „elvált” mégis együtt lévő háromszögben képtelen volt egészségesen kibontakozni, elmélyülni és új utakra lépni.

Soha nem tudtam őt elhozni például az óvodából, később iskolából sem, kizárólag csak az anya jelenlétében tudtam vele találkozni. Eleinte hétvégenként az anya hozta el a lakásomra, így hármasban töltöttük együtt a „kapcsolattartásokat”. Bárcsak észbe kaptam volna már ekkor, hogy mennyire nem jó irányt vesz ez a helyzet…

Lányom az elidegenítés tüneteit hozta folyamatosan és egyre erősebben, ami az én apai érzésvilágomra is mély hatással volt. Nehéz volt szembesülni az irányomba történő elutasítás különböző árnyalataival és felismerni, hogy édesanya érzelmei irányítják az egész „rendszert” hármunk életében. Bármilyen programot ajánlottam a kislányomnak, a válasza mindig az volt „csak ha anya is jön”. Kettesben tehát sehova nem tudtunk elmenni, „muszáj” volt édesanyát magunkkal vinni, mely ellen ő - természetesen - soha nem is tiltakozott. Hiába kértem, nem hagyott magunkra, sőt már ekkor kijelentette, hogy lányunk csak akkor fog nálam egyedül lenni és aludni, ha iskoláskorú lesz. Nem is kell mondanom, hogy a „határidő” tologatása azóta is tart…

Keserűen kellett belátnom, hogy alig tudok valamit tenni az anya-gyermek közötti abnormális kapcsolat megváltoztatása érdekében. Mindezt jól jellemez az alábbi eset is: egy alkalommal, amikor hármasban sétáltunk egy plázában, lányom sóvárogva nézni kezdte egy játékbolt kirakatát. Megtetszett neki egy játék, amire azt mondtam, hogy szívesen megveszem, menjünk be a boltba, addig édesanya megvár minket kint. Lányom inkább lemondott arról a játékról, minthogy az anyja kezét elengedje, pedig tartok tőle nem sok gyerek tudott volna egy játékbolt csábításának ellenállni.


Gúzsba kötött gyermekkor

A lejtőn lefelé

Mivel azt éreztem, hogy észérvekkel és „barátilag” sem tudom az édesanyánál elérni, hogy lányunkkal való kapcsolatát „lazábbra vegye” és végre a jelenléte nélkül is tudjak lányommal találkozni, nem láttam más megoldást, mint hivatalosan szabályoztatni a kapcsolattartást. Lányunk ekkor 5 éves elmúlt. Anyával az első bírósági tárgyaláson egyezséget kötöttünk a kapcsolattartást illetően: minden második hétvége plusz minden héten egy hétköznap és a szünetek fele. Semmi meglepő, csak „szokásos” rend.

A hivatalos és az édesanya által önkéntesen vállalt szabályozás ellenére továbbra sem tudtam lányomat magammal vinni. Mindössze egy alkalommal majd' fél napos rábeszélés után, másfél órára egy közeli bevásárlóközpontba. Ezen kívül ha hármasban voltunk, lányom lényegében ignorált engem: nem figyelt rám, alig-alig válaszolt a kérdéseimre.

Az édesanya némi tessék-lássék kijelentésén kívül tulajdonképpen passzívan figyelte, ahogy „küzdök” vele, próbálom a gyermeket rábeszélni valamilyen programra. Volt olyan is, hogy egyszerűen kijelentette, kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy elmegy-e velem kapcsolattartásra a gyerek vagy sem. Sőt, többször figyelmeztetett arra, hogy erőszakkal nem fogom őt elvinni. (Tehát vagy hármasban töltjük az időt, vagy sehogy.) A folyamatban levő különböző eljárások során (pl. gyámhivatal, mediátor) többször hangoztatta, hogy nem akar beleszólni az akkor 6-7 év körüli lányunk „önálló döntésébe” a kapcsolattartást - pontosabban annak visszautasítását - illetően.

Amint lányom megkezdte az általános iskola első osztályát a nehézségek tovább mélyültek: a délutáni foglalkozást követően kijött az aulába, leült egy székre, nem volt hajlandó kerítésén kívülre menni velem. Édesanya minden alkalommal egy órával később megérkezett és magával vitte. Annyit tudtam csak elérni, hogy ebben a számunkra szabad egy órában kimentünk az udvarra, fogócskáztunk, játszottunk, pocsolyába rajzoltunk, stb. Az első két tanév így telt el, heti körülbelül 2×1 óra iskolai udvaron történő „kapcsolattartással”. Ekkor végre felszabadultnak és boldognak láttam a gyermekem, felém is egészen másképp viszonyult, jól érezte magát, de amint az édesanyja megjelent, azonnal elutasítóvá vált. A szünetekben az édesanya pár alkalommal volt olyan „kegyes”, hogy 1-2 órára velünk volt pl. egy játszótéren, ahol a felügyelete mellett a lányommal lehettem. Elvitelről továbbra sem lehetett szó, lányom erre vonatkozó kérdéseimre mindvégig nemet mondott, amit az édesanya rendszerint alig leplezett örömmel az arcán konstatált.

Ebben az időszakban a helyi gyermekjóléti szolgálat felajánlotta, hogy havonta egyszer szombaton 2 óra felügyelt kapcsolattartást biztosít nekünk, mivel a „kapcsolattartásnak” ebben a formában nincs értelme. Jobb híján ebbe belementem: édesanya ugyan elhozta a gyermekünket az intézménybe, aki azonban rögtön elkezdett „sírni”, hogy haza akar menni, így anya kb. fél óra után el is vitte onnan. Mivel ennek így nem láttam értelmét, néhány alkalom után felmondtam a kapcsolatügyeletet. Édesanya az ezt követő pár hónapban lényegében bármilyen formális és informális kapcsolattartás biztosításától elzárkózott.


Gúzsba kötött gyermekkor

Úttalan utakon

Időközben az anya megkapta az első jogerős, pár ezer forintos pénzbírságát a gyámhivataltól a kapcsolattartások akadályozása miatt. Ez, illetve a folyamatban levő szülői felügyeleti jog megváltoztatása iránt indított bírósági per kellett ahhoz, hogy kissé jobb belátásra térjen: újraindultak a gyermekjóléti szolgálat kapcsolatügyeletén a segített kapcsolattartások kéthetente szombaton 2 órában új mediátorokkal az immáron 9 éves lányommal. Ennek eredményeképpen viszonylag hamar felszabadultan, jókedvűen teltek a szombatok: nyáron vízipisztolyozással az udvaron, vagy tökfaragással, kreatívkodással stb. Elvinni azonban onnan sem tudtam a gyermeket - még a közreműködő mediátorok segítségével sem. Természetesen a szülinapok, névnapok is az intézményben voltak megünnepelve. Karácsonykor édesanya lakásán tudtam a lányomat felköszönteni és pár órát vele lenni.

A gyermekjóléti szolgálaton töltött 1,5 év ennek ellenére hozzásegített, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, felszabadultak legyünk és végre meglássam gyermekem valódi, önfeledt mosolyát. Sokat beszélgettünk ebben az időszakban, türelmes voltam hozzá és megértő. Egy alkalommal megkérdeztem a lányomat, hogy mit tehetnék azért, hogy bízzon bennem és legalább egy fagyira el tudjunk menni? Biztosítottam, hogy nagyon szeretem és fontos nekem, őszintén elmondhatja, amit gondol. Viselkedése hirtelen zavarodottá és feszültté vált, válasza lesújtó volt: ezt legfeljebb akkor fogom tudni megtenni, ha elkábítom, összekötözöm és betuszkolom az autómba. Azt is megtudtam, hogy alig várja már, hogy betöltse a 14. életévét, mert akkor eldöntheti, kivel akar találkozni és kivel nem - velem természetesen nem fog akarni.

Az én 10 éves kislányom eltorzult arccal ekképpen mondott ítéletet kettőnk kapcsolatára.


Gúzsba kötött gyermekkor

Falak nélkül – de jó volna

Lányom most 11 éves múlt. A bíróság által megítélt legutolsó - minimálisnak mondható - kapcsolattartással sem tudok a szabályozás szerint élni. A kapcsolatügyeleti találkozásoknak vége, az időt lényegében mindvégig anya otthonában töltjük - hozzáteszem mostanában az ő jelenléte nélkül - többé-kevésbé kellemesen: játékkal, beszélgetéssel. Édesanya szóban érezhetően együttműködőbb az elvitelt illetően, mint korábban, azonban az elmúlt évek kapcsolatkorlátozó viselkedése, az elvitel negatív megítélése és ezzel kapcsolatos érzelmei, zsigeri szinten beépültek lányomba: ő továbbra sem hajlandó velem a lakásukat - anya „felügyelete” nélkül – elhagyni.

A falak tehát nem csak átvitt értelemben, de fizikailag is jelen vannak évek óta, csak a helyük változott: hol az iskola kerítése, hol a gyermekjóléti szolgálat helyisége vagy éppen a lakásuk ajtaja jelzik azt némán, szigorúan és kérlelhetetlenül.

Írta: egy Édesapa
2019. augusztus 1.

Oszd meg az oldalt!

Légy Ai tag!

- Szeretnél hozzáférni tagjainknak fenntartott tartalmakhoz? (Végzések, állásfoglalások, sablonok)
- Csatlakoznál belső facebook csoportunkhoz?
- Részt vennél a rendszeres apatalálkozókon, ahol gyakorlati tanácsokat kaphatsz tapasztalt tagjainktól?
- Szeretnéd támogatni az egyesület céljait?

Csatlakozz most!

Amy Baker & Paul Fine: A szülői elidegenítésről könyv MEGJELENT


 A szülői elidegenítésről

Megrendelhető az Apák az Igazságért Egyesület gondozásában MEGJELENT könyv: A könyv hatékony stratégiákat vázol fel a szülők számára, akik elidegenített gyermekeikhez szeretnék a visszavezető utat megtalálni.


 06 80 630155

Apák Az Igazságért

Az egyesületünk célja, hogy a különélő szülő is azonos módon részt vehessen gyermeke életében. Ezen jog hatékony érvényesítéséhez próbálunk segítséget nyújtani tagjainknak.

Tovább...

Ai Ruházat


Ai Ruházat

Vásárolj logónkkal ellátott ruházatot, mely minden helyzetben erőt ad!