Apák az Igazságért Kh. Egyesület

Bár sok előadásán hallgatóként jelen voltam, olvastam könyveit cikkeit, nem ismertem őt személyesen. Legalábbis a személyes ismeret formális szabályai szerint, miszerint ismerni valakit azzal kezdődik, hogy kezet fogunk és bemutatkozunk egymásnak.

Mégis sokszor sokkal közelebb éreztem magamhoz mint sok „ismerősömet”. Vele mindig meg lehetett beszélni szinte mindent. Tűpontossággal mutatott rá a hétköznapi élet megszokássá merevedett tabuira. Ezeket kérlelhetetlen egyszerűséggel és hozzáértéssel bontotta ki és tárta olvasói, hallgatói, páciensei elé. Mindezt tisztán egyszerűen és érthetően. Egyszerre felfedezés, kaland, ráébredés, megértés és megnyugvás Őt hallgatni és olvasni.

Nagy talány, hogy miként volt képes ezeket a sokszor fájó sebeket úgy feltárni, hogy az érintettek fájdalmukban ne elfussanak, hanem csendben leüljenek elé és meghallgassák Őt. Mert ezek bizony sokszor évtizedek dogmáinak nevében okozott mély és fájó, legtöbbször kimondhatatlan és szavakkal megfogalmazhatatlan sebek, ahol a helyzet feltárása a dolgok néven nevezése is tabu volt a legtöbb családban. Ő kimondta ezeket. Mindezt olyan mindent átható emberséggel és szeretettel, amire hozzá foghatóan csak kevesen képesek. A talányra talán pont ez lehet a megoldás. Én legalábbis így gondolom és ez már több évtizedes távoli kapcsolatunk által bennem letisztult felismerés Őt illetően.

Még középiskolás koromban találkoztam vele először a nőklapja hasábjain, a pszichológus válaszol rovatban. Arra lettem figyelmes hogy várom az új számot, néha kikaptam anyám kezéből, fellapoztam a cikket és csak szívtam faltam magamba minden sorát, újra és újra átolvasva. Mert szomjaztam éheztem ezekre a mélyen őszinte nyitott és már-már magától értetődő igazságokra. Ahogy olvastam vizsgáltam magamban az érzéseimet az emlékeimet és bólogattam: igen ez az, már értem.

Ugyanakkor górcső alá vettem a felvetéseit, darabokra szedtem szétcincáltam, magamban vitatkoztam vele. Az éveken át tartó vizsgálódásom furcsa eredményt hozott. Vekerdy Tamás arról ír beszél amit megtapasztalt, állításai a legbensőbb felismeréseiből megértéséből, életszemléletéből fakadnak. Röviden fogalmazva: egy hiteles, önazonos ember értekezései ezek a gyermekekről, szülőkről, kapcsolódásról, szeretetről szerelemről, alapvető emberi szükségletekről és vágyakról.

Segítségével felismertem pár mintát magamban, évtizedes szorongásaimról, kimondatlan félelmeimről is lehullt néha a lepel egy hatalmas sóhaj és pár hála könnycsepp kíséretében. De ez már későbbi történet. Ekkor már megvettem a könyveit amiket összevissza olvasgattam. Mert Ő ezt megengedte, mert olyan könyvek voltak amiket jó volt keresztül kasul bejárni, újra és újra, mint az erdőszélen bunkert építő kiskamasz, aki bóklászásai közben minden talpalatnyi földet, bokrot fát megismer a birtokán. Aztán néha elolvastam elölről végig is.

Azt gondolom az igazán jó könyvek alkalmasak a többszöri olvasásra. Nem lesznek unalmasak ettől, mert ahogy változunk, úgy más és más ragadja meg a figyelmünket, míg a korábban megérteni vélt állítások is kaphatnak új értelmet az újra olvasás során.

Vekerdy Tamás könyvei pont ilyenek. Egyszerű érthető nyelven megírt, de végtelenül sok színű és mélységű útikönyvek a saját életünkhöz.

Aztán eljutottam az előadásaira, apaként olvastam a gyerekekről, gyermeknevelésről, iskoláról, családról szóló cikkeit is. Ami a legjobban megfogott az élő találkozásokban az a szerény de magabiztos, finoman tapintható, sziporkázó humorral átitatott jelenléte volt. Ó nem … ezt nem tréningeken sajátította el. Nem … ez a jelenléte egyszerűen saját magából fakadt. Nem tolakodóan, de finoman érzékelhetően sugárzott belőle. És átjárta az a szeretet, figyelem amitől olyan különlegesek voltak ezek a találkozások.

Most hogy fizikai valójában már nincs közöttünk, megnéztem, hogy mi az a hagyaték amit tőle kaptam. Miközben próbáltam ezt magamban megfogalmazni, megdöbbentem az eredményen, mert annyira egyszerű és nyilvánvaló volt számomra.

Ezt legtömörebben saját szavai adják vissza:

Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog »érvényesülni« az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy »érvényesülni«? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?

Vekerdy Tamás úgy tanított hogy végig haladhattam a saját tempómban. Nem oldotta meg a problémáim, nem mondta meg milyennek kell lennem, de rámutatott pontokra: nézd csak, ha ezt itt így csinálod akkor máshogy is folytatódhat a történeted, klassz mi? Nem terhet rakott rám, hanem segített felismerni a felesleges terheket, így azokat lerakhattam. Amit viszont vittem tovább arra már úgy néztem, hogy az enyém, és innentől másként is vittem. Lehetőségeket, útmutatást és a döntéseimben szabadságot kaptam miközben segített felismernem önnön életem mérhetetlen gazdagságát.

Nem tudok tőle elbúcsúzni, mert olyan elevenen él bennem, látásmódja olyan mélyen ivódott belém, hogy ezt a halála sem szakítja már el. Mégis útravalónak ezt a mondatát idézem:

Aki jól szeret, az megismer és elfogad – saját világát kitágítja a másik felé.

Köszönöm Tamás!

2019. október 10. Budapest

Bennó Tamás, édesapa
Apák az Igazságért Kh. Egyesület