Egy olvasónk története

Az élet ismétli önmagát, ha hagyjuk

A válás hosszan tartó hatásai egy gyerek életére

A szüleim nagyon fiatalon ismerték meg egymást, óriási szerelem volt az övék, s a találkozásuk harmadik hónapjában már meg is fogantam, igazi szerelemgyermekként. Sokáig felhőtlennek tűnt minden, talán ezért is volt derült égből villámcsapás nekünk, gyerekeknek az az éjszaka, amikor egy tragédia okán minden kiderült. Akkor már hónapok óta folyt az állóháború, titokban, leplezve, de azon az estén édesanyám úgy döntött, eldobja magától az életet. Én találtam rá, s mire a mentő kiért, már olyan rossz állapotban volt, hogy ott kellett rögtön ellátniuk az elszállítása előtt, s ez az esemény iszonyúan mély nyomot hagyott bennem. 10 éves voltam akkor….., most 40.

Hirtelen rám szakadt az első, s talán azóta is a legsúlyosabb felismerés: az, akinek a legfontosabb kellett volna, hogy legyek, s akinek vigyáznia kellett volna rám, a szeretett férfi elvesztése miatt az egyetlen kiutat abban látta, ha véget vet életének, nem gondolva rám, s a testvéremre. És ekkor szembesültem azzal is, hogy a szüleim, akiket imádtam, valójában már csak látszatként voltak jelen a közös életünkben, s édesapám, akit rajongva szerettem, el fog hagyni bennünket.

Talán könnyebb lett volna feldolgozni mindezt, ha van valaki, aki beszélget velünk akkor, vagy később, vagy bármikor. De senki sem tette meg, az egyetlen személy, akivel foglalkoztak, az az édesanyám volt, hiszen úgy érzékelték, ő van a legnagyobb bajban, neki kell a legtöbb törődés, hiszen az ő fájdalma látványos és végzetszerű volt. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a gyermeki lélekben mi zajlik ezen idő alatt. Mielőtt bárki ítélkezésnek érzékelné a szavaimat, szeretném elmondani, hogy mélységesen hiszek abban, hogy minden ember, az adott időben, az adott körülmények között, tudása legjavát adja, a saját személyes fejlődési szintjének megfelelően. A szüleimnek nem voltak sem konfliktuskezelő- és kommunikációs technikái, sem rálátásuk arra, milyen mintákat követnek, milyen játszmákat, szerepeket játszanak, és sajnos, megoldási stratégiáik sem akadtak. Mindezek következménye lett az, ahová eljutottak.

A tragikus este után fájdalmas évek következtek. Édesanyám évekig nem tudott kilábalni a depresszióból, szélsőséges viselkedési reakciói voltak, de közben három munkahelyen is elkezdett dolgozni, hogy bennünket tisztességgel el tudjon tartani. Gyakorlatilag szellemként létezett az életünkben. Nagy szomorúságomra és értetlenségemre, a szüleivel együtt folyamatosan szidalmazták az édesapámat, minden rossznak elmondták, s ahol lehetett, megragadták az alkalmat, hogy valamilyen módon lejárassák.

Ezt gyermekként szörnyű volt megélni, hiszen én őt is szerettem, számomra ő volt a hozzám lelkileg legközelebb álló ember, akivel hatalmas mélységekig hasonlítottunk egymásra. Meghasonlott állapotba kerültem, mert ha megvédtem, én sérültem, ha nem szóltam, szintén, hiszen már nem mertem kimutatni, milyen fontos nekem. A mai tudásommal úgy vélem, itt sem mondhatom azt sem édesanyámra, sem a nagyszüleimre, hogy tudatosan ártottak volna: egész egyszerűen, ők csak azt látták, hogy anyu öngyilkos akart lenni, s ennek az oka apu, és a válás volt. Holott messze nem ilyen egyszerű, és fekete-fehér az egész. Az egész folyamatnak volt előzménye, oka, két ember élete, akik sokszor, tapasztalat és egészséges minta hiánya miatt számos félreértésbe csúsztak bele, melyek egy idő után áthidalhatatlan szakadékot okoztak kettejük között. S a sztereotip gondolkodás és felfogás itt sem jutott el odáig, hogy ez mennyit árt a gyerekeknek. Sokan vannak így ezzel.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de lassan kezdtem elhinni én is azokat a szörnyű dolgokat, amit a megmaradt család szajkózott, és elhittem azt is, hogy apunak már én sem kellek. Úgy tűnt, valóban nem törődik velem, s nem kereste a találkozásra az alkalmat sem. Iszonyúan szenvedtem ettől, s ma már tudom, ő is. A mai eszemmel már tudom, mennyit küzdött, mennyit próbálkozott, de két bűne volt: az egyik, hogy elhagyta anyut, a másik, hogy nem úgy küzdött értem, értünk, ahogyan mások elvárták volna.

Tudja az mindenki, hogy a család kikből áll és azt is, hogy kinek, mi a feladata: a leánygyermek az apa és az anya kapcsolatából meríti azt a mintát, amit „felhasznál” majd a saját kapcsolataiban, s amikor családot alapít, akkor a saját édesapjának mintája szolgál alapul a saját gyerek neveléséhez…. ha rossz a minta, vagy hiányos, akkor ez bizony pótolhatatlan sérüléshez vezet. De ide sorolható a problémás kamaszkor, és a fiúkkal (később férfiakkal) való szélsőséges viszonyok kialakulása is.

Egy idő után az önismeret útját járva felismertem az emberi mintákat és működésüket, és ezt az új tudást igyekeztem a saját életemben kamatoztatni. Önismereti vizsgálat, gyakorlatok segítségével sikerült a saját káros mintáimat felismerni, és tudatosan megváltoztatni. Amikor másként kezdtem látni a világot, felvettem apuval a kapcsolatot. Mindig is kíváncsi voltam az ő álláspontjára, az ő véleményére. Bevallom, hogy érdekes és tanulságos volt őt hallgatni. Kirajzolódott előttem két, egymást szerető ember képe, akik banális félreértések sorozata miatt jutottak el a válásig. A saját nézőpontjukból mindkettejüknek igaza volt, emberként, férfiként, nőként. Nem találtak közös nevezőt, csak a különbözőségeiket és a sérelmeiket erősítették.

Igyekeztem az évek során sokat beszélgetni velük, megosztottam velük az én meglátásaimat, s végre elmondtam, hogy én, gyerekként hogyan éltem meg ezt az egészet, s felnőttként hogyan kell(ett) ezzel a történettel megküzdenem. A sors fintora volt, hogy anyuval is megromlott a kapcsolatom, s újabb évek kellettek, mire ezt is sikerült rendezni. Szerencsés vagyok abból a szempontból mégis, hogy mindketten szerettek annyira, hogy hajlandóak voltak tenni azért, hogy megváltozzanak és elfogadják a másik véleményét. Így aztán mind eljutottunk a megértésig, a megbocsátásig, az elengedésig, s végül a jó kapcsolatig. Hihetetlen ajándék ez.

Időközben férjhez mentem, született egy kisfiunk. Akkor még csak keresgéltem saját mintáimat, s törvényszerű volt, hogy a megoldatlan konfliktusaimmal fogok szembesülni a házasságomban is. Nem sikerült időben váltani, s elváltunk. Egyetlen dolog azonban bizonyos volt számomra: a válásunk nem hathat ki a gyermekünkre, ezért mindent elkövettem, hogy a fiam az édesapját bármikor láthassa. Nem állapodtunk meg kötelező gyermekláthatásban, nagyjából volt egy menetrend, de az rugalmasan változtatható volt. Soha egyetlen bántó, becsmérlő szót az édesapjáról nem mondtam neki, s igyekeztünk mindent elmagyarázni neki: a miérteket, a történéseket, s azon dolgoztunk, a lehető legkevésbé sérüljön. Úgy gondolom, sikerült, a mai napig jó a kapcsolatuk.

A válásom után sokáig voltam egyedül, ezt az időt a további önismeretre fordítottam, hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat még egyszer. Úgy gondolom, sikerült a mintáimat átprogramozni és újakat építeni. Újra férjhez mentem, s a párommal négy gyermeket kaptam. Az első házasságából egy 21 éves fiút, a másodikból egy 14 éves lányt, egy 10 éves fiút és egy 5 éves kislányt. A második felesége tönkretette az első fiával való kapcsolatát, s nyilván ehhez a férjem is hozzájárult azzal, hogy nem tudta megfelelően kezelni a helyzetet. Amikor összekerültünk, nekem az lett az egyik legfontosabb, hogy a gyerekei jól legyenek, okulva a saját példámból. Sajnos ők sem jól rendezték a dolgaikat, ők sem álltak a tudatosság azon fokán, hogy ezt másképpen tehették volna. Az első fiúval való kapcsolatot viszonylag gyorsan sikerült megoldani: az egyik karácsonykor meghívtam az egész családot hozzánk; az első feleségét a párjával, s a fiút. Minden rendeződött, de nyilvánvalóan két ember kellett ehhez is, egy adó, s egy vevő.

A másik házassága kapcsán nem volt sikeres a megoldásra törekvés. Végig úgy éreztem, hiányzik a vevő fél. A férjem rengeteget változtatott, igyekezett máshogyan, jobban intézni mindent. A válásukkor nem beszélgettek a gyerekekkel, előtte sem volt igazán valódi családi életük, nyilván ez mindenre kihatott. Ráadásként a volt felesége hatalmas ellenszenvvel viseltetett irántam, s a férjem iránt is: minden kudarcát, gyűlöletét rá vetítette ki, s nyíltan kimondta, mindent elkövet, hogy tönkretegyen bennünket, s a gyerekeket távol tartsa az apjuktól. Persze, látszólag, a külvilág felé más kép mutatkozott: mindig elengedte hozzánk a gyerekeket, szigorúan kéthetente, de minden egyes szavával ellenünk hangolta őket, ugyanúgy, ahogyan annak idején az én anyukám és nagyszüleim tették. A különbség csupán annyi volt, hogy én ennyi tudatos rosszindulatot és gyűlöletet még nem tapasztaltam és egyszerűen nem értettem, hogyan nem látja, hogy a saját gyerekeinek okoz rettentő fájdalmat, veszteséget, még akkor sem, amikor próbáltuk ezt megértetni vele. Rengeteg energiánk ment el értelmetlen harcokra, pereskedésekre, veszekedésekre, gyógyításra. Végül sikerült a lehetőségekhez mérten jóra fordítani a dolgokat, de ekkor 400 km-re költöztek tőlünk, így a felépített kapcsolat érezhetően meglazult. Jelenleg a nagylány minden kapcsolatot megszakított velünk, s csak az édesanyja által belé táplált gondolatokat vallja, a két kisebbet ünnepekkor látjuk, vagy szünetekben. A fennmaradó időben telefonon tartjuk velük a kapcsolatot.

Azt gondolom, sokat számít, honnan jövünk, mit kapunk útravalóul, milyen szerepeket, mintákat, megoldási stratégiákat tanulunk felmenőinktől. Ha mindkét fél meg akarja találni azt a bizonyos közös nevezőt, akkor meg fogja találni és a gyerek is bekapcsolódik ebbe a folyamatba. Ha nincs igény a közös szóra, a megoldásra, akkor egy idő után elfárad a lélek a hiábavaló próbálkozásban. Az is számít, mennyire vagyunk tudatosak, felismerjük-e, hogy minden résztvevő hatással van az összes többire, s csak nagy Egészként tudunk harmonikusan működni. Ha valaki a vélt vagy valós sérelmeit, bosszúvágyát nem tudja félretenni, annak csak tragédia lehet a következménye, amiben legjobban a gyermekek sérülnek, s felnőve ugyanezt a mintát fogják követni, mert ezt ismerik.

Oszd meg az oldalt!

Légy Ai tag!

- Szeretnél hozzáférni tagjainknak fenntartott tartalmakhoz? (Végzések, állásfoglalások, sablonok)
- Csatlakoznál belső facebook csoportunkhoz?
- Részt vennél a rendszeres apatalálkozókon, ahol gyakorlati tanácsokat kaphatsz tapasztalt tagjainktól?
- Szeretnéd támogatni az egyesület céljait?

Csatlakozz most!

Amy Baker & Paul Fine: A szülői elidegenítésről könyv MEGJELENT


 A szülői elidegenítésről

Megrendelhető az Apák az Igazságért Egyesület gondozásában MEGJELENT könyv: A könyv hatékony stratégiákat vázol fel a szülők számára, akik elidegenített gyermekeikhez szeretnék a visszavezető utat megtalálni.


 06 80 630155

Apák Az Igazságért

Az egyesületünk célja, hogy a különélő szülő is azonos módon részt vehessen gyermeke életében. Ezen jog hatékony érvényesítéséhez próbálunk segítséget nyújtani tagjainknak.

Tovább...

Ai Ruházat


Ai Ruházat

Vásárolj logónkkal ellátott ruházatot, mely minden helyzetben erőt ad!