Apák az Igazságért Kh. Egyesület

forrás: www.elixironline.hu, 2011

Ahogy a gyerekekhez viszonyulunk, sok tekintetben befolyásolja személyiségfejlődésüket. Az egyensúlyt akkor sem könnyű megtalálni, ha jó szándék vezérel.

A folyton bírált, magas követelmények elé állított gyerekek gyakrabban szenvednek önbizalomhiányban, a túldícsért kicsik viszont hajlamosak az önteltségre, ami szintén sok akadályt gördíthet az útjukba. A gyerekekkel kapcsolatos témákkal hosszú évek óta Dr. Ranschburg Jenőhöz fordultunk, ő azonban március 10-én örökre elment. Könyveivel, írásaival, felvételről visszanézhető előadásaival továbbra is sokat segít a válaszút előtt álló szülőknek és pedagógusoknak – a gyermekkori önbizalommal kapcsolatban pedig mi is megtaláltuk a választ minden kérdésünkre a Szülők könyvében és a Rögök az úton című kiadványában. Így született ez a „képzelt beszélgetés” Ranschburg doktorral.

Az önbizalom kialakulása szempontjából melyik életszakasz számít igazán kritikusnak?

A folyamatban, melynek során az „én” kibontakozik, elhatárolja magát a „másik”-tól és azt is felismeri, hogy a „másik” nézőpontjának objektuma, a gyermek – valamikor az óvodáskor második felében – fokozatosan elkezdi jellemezni önmagát. Ez azt jelenti, hogy az „én”-t karakterre, képességekre, külső megjelenésre utaló jelzőkkel látja el, és ahogy közeledik az iskola felé, egyre gyakrabban halljuk, amint minősíti önmagát: „szép kislány vagyok”, „okos gyerek vagyok”, „ügyes kisfiú vagyok”. Büszke rá, hogy már tud biciklizni, hogy rajzát az óvodában kirajzszögezték a falra, ugyanakkor szomorú, ha valamilyen tevékenység végrehajtására alkalmatlannak bizonyul.

A jelzők, melyeket önmaga jellemzésére használ, a felnőttektől, mindenekelőtt a szülőtől és az óvónőtől származnak, ezért nem győzöm hangsúlyozni: a gyermek én-képét a hozzá közel álló felnőttek formálják, miközben gyakran nem is sejtik, mennyire fontos és mennyire tartós személyiségjegy kialakulásáért felelősek. Természetesen a gyereknek jól esik társai dícsérete és felháborodik, ha tőlük valamilyen lenéző, lekicsinylő megjegyzést hall – ezek a kortársi minősítések azonban ilyen alacsony életkorban még nem épülnek be az én-be.

A felnőttektől érkező dícséret vagy kritika ennyivel többet nyom a latban?

A gyermek ugyanazokkal a tulajdonságokkal minősíti önmagát, melyekkel a számára fontos felnőttek minősítik őt. „De – mondhatná a szülő – kénytelen vagyok Petire azt mondani, hogy rossz, hiszen nem hagyja a többieket játszani, a játszótéren is folyton tönkreteszi, amit társai építenek! ... Kénytelen vagyok a gyereknek azt mondani, hogy buta – mondhatná a másik szülő –, hiszen képtelen megtanulni azt a két sort, amit anyák napján mondania kellene!”

A fentiekben feltételezett szülő azt állítja, hogy a gyerek rossz, illetve buta, ennél fogva az alkalmazott jelzők a gyereknek olyan tulajdonságaira vonatkoznak, melyek a minősítéstől függetlenül léteznek – amikor a rossz vagy a buta szó elhangzik, tulajdonképpen nem történik más, mint egy meglévő, a gyermek lényegéből adódó tény regisztrálása.

A gyermek azonban nem születik sem rossznak, sem butának (legfeljebb az átlagosnál élénkebbnek, és az is lehet, hogy kortársainál valamivel gyengébb a megtartó emlékezete), így valóban rosszá és valóban butává a felnőttek gyakran elhangzó minősítései teszik őt, amikor ezeket a jelzőket a gyerek – mi mást tehetne? – bontakozó én-jének részeként fogadja el.

Amikor hatéves korában azt mondja: „Én rossz vagyok... ügyetlen vagyok... nem tudok rajzolni... nem tudok énekelni”, biztosak lehetünk benne, hogy negatív én-képe, önértékelési zavarai a számára fontos felnőttek minősítő jelzőinek átvételéből – mondhatnánk úgy is: személyiségbe épüléséből – származnak.

Ez azt jelenti, hogy legtöbbször a szülő vagy a pedagógus „érdeme”, ha a gyerek nem hisz a saját képességeiben és nem tudja magát olyannak elfogadni, amilyen?

Az analitikus indíttatású pszichológiai iskolák az önértékelési zavart az „ideális én” és a „tulajdonított én” problémáiból vezetik le. Az „ideális én” az anyával történő korai, úgynevezett „elsődleges identifikáció” révén jön létre, és azt jelenti, hogy a gyermek – nemétől függetlenül – azonosul édesanyjával: a feléje áradó gondoskodás és szeretet révén megtanulja szeretni őt – és önmagát. Soha ne felejtsük el: a gyermek csak azzal a szeretettel tudja szeretni önmagát, melyet kívülről – a szülőtől és a nevelőjétől – kap, az önértékelés pozitív formája pedig az önbecsülés, lényegében nem más, mint a frissen felfedezett „én” önmaga felé megnyilvánuló szeretete.

Az „ideális én” és a „tulajdonított én” együttes szerepe az önértékelés alakulásában tehát azt jelenti, hogy az én-kép azokból a reakciókból bontakozik ki, melyeket a gyermek önmaga viselkedésére ad (ideális én), valamint abból, ahogy cselekedeteiről, megjelenéséről, gondolkodásáról az életében kiemelkedő szerepet játszó felnőttek nyilvánítanak véleményt (tulajdonított én). Mindez természetesen szorosan összefügg azzal, hogyan oldja meg a gyermek azokat a fejlődési feladatokat, melyek különböző életszakaszaiban felmerülnek (azaz mennyire kompetens a változatos élethelyzetekben). Saját kompetenciájának megítélésében nem saját ügyessége, szépsége, intelligenciája, jósága tükröződik, hanem az a vélemény, amit erről a környezetében élő fontos felnőttek formálnak.