Apának lenni mindig, minden körülmény között

Apának lenni mindig, minden körülmény között

Édesapa vagyok. Egy majd’ tíz éves kislány édesapja.

Amiről írni szeretnék, az a szívemhez igen közel álló téma, mely önmagában is érdekes, mély tartalommal bír: apának lenni mindig, minden körülmény között. A gyermekem három éves kora óta élünk külön a volt párommal és az elmúlt 7 évben sok minden történt velünk.

Elköltözésemet követően apai minőségem megkérdőjelezése és az irányomba történő sorozatos becsmérlés volt a meghatározó az édesanya részéről. Hosszú éveken át napról napra, hétről hétre emésztette fel a kapcsolatomat a kislányommal ez az állapot. A húsomba vágott, szívembe mart minden egyes nap a gyermekem hiánya és a kétségbeesés. Tehetetlennek éreztem magam. Kezdetben nem tudtam, hogyan fogalmazható meg mindaz, amit átélek és magára a történésre egyáltalán létezik fogalom: elidegenítés.

Létezik. Ez történt velem.

Az édesanya az első pillanattól kezdve uralta a kommunikációt. Nem volt elérhető, nem volt együttműködő és a legapróbb emberi dolgokat is saját kénye kedve szerint alakította, beleértve a kislányommal való találkozásokat is. Megtehette, hiszen a gyermekünk fölött teljhatalmú hadúrként rendelkezett.

Lejárató eszköze volt, hogy a vitás kérdéseket mindenáron a gyermekünk előtt hozta fel, hiába kérleltem, hogy ezeket a dolgokat négyszemközt beszéljük meg. A beszélgetések egyre inkább vitákká váltak, amikben rendszeres lejáratás ért a saját gyermekem előtt. Ha ennek hangot adtam, akkor a kislányom akadt ki, hogy “miért bántom anyát” (3-5 évesen). Még a legvadabb időszakokban is azt gondoltam, hogy ez csupán átmeneti helyzet és idővel változni fog, meg tudjuk beszélni a problémákat. Nem egészen így történt.

Nem szerettem volna vasárnapi apuka lenni. Elképzelni sem tudtam, hogy akivel egykor szerettük egymást és közösen gyermeket vállaltunk, ne tudnánk emberi módon kezelni a helyzetet és a kislányommal csupán érintőlegesen lehessek együtt az „alkalmas” hétvégéken.

Éveken át próbáltam megoldást találni, de rendre csalódnom kellett. A remélt “közös munka” egyoldalú, megalázó tevékenységgé vált és minél több idő telt el, annál tehetetlenebbnek éreztem magam. A találkozások ritkultak, gyermekem egyre inkább kikerült az életemből és teljesen kiszolgáltatott lettem a gondozó szülő kénye kedvének.

S hogy mi történt mindeközben a gyermekünkkel? Nagyon megviselte őt. Egyre inkább eltávolodott tőlem, úgy kezelt, mint egy értéktelen, érdemtelen embert. Rendszeres dühkitörései voltak, a “nem vagy jó apa”, “nem vagy felelősségteljes apa”, “te ebben nem dönthetsz, majd anya megmondja” frázisokban fejezte ki saját tehetetlenségét.

Változtatni akartam. Soha nem alkalmaztam erőszakot, nem léptem át határokat, próbáltam legális keretek között bizonyítani, hogy a kapcsolattartásra szükség van.

Gyermekelhelyezési pert indítottam, azonban az elhúzódott és csak formális eredményeket hozott. Gyermekem édesanyja a saját családomban is a lejáratásomon dolgozott, a bíróságon pedig a “bántalmazó apa” címet aggatta rám. Hosszú éveken keresztül szinte minden évben legalább fél évre eltüntette a lányunkat és tette ezt még jogerős bírósági végzés ellenére is.

Idővel mégis, talán a hatósági nyomásnak köszönhetően, elkezdődtek a kapcsolattartások.

Gyermekem feszült volt és rideg, de ahogy sűrűsödtek a találkozások, csökkenni kezdtek benne az ellenállás nyomai. Teljesen persze nem múltak el sosem. Gyakran, mire újra felépült közöttünk a bizalom, történt valami, ami lerombolta azt és kezdeni kellett mindent elölről. Nagyon nehezen viseltem a lányom elutasítását, az érzelmi elzárkózást... a mai napig nem ölelhetem meg őt… és különélésünk óta már nem szalad hozzám, hogy adjon egy puszit.

Tavaly nyáron voltunk mélyponton.

Az édesanya már háttérbe vonult és a gyermeket tolta előre, hogy mondja el ő, mennyire nem szeretne velem találkozni, mintegy szembesítve engem azzal, hogy a saját gyermekem jó érzése ellenében próbálok itt jogászkodni, kapcsolatot tartani.

Gyermekem ekkor olyan hévvel és átéléssel beszélt hozzám, ami ledöbbentett. Nem egyszerűen a belé diktált hangzatos szónoklatokat adta elő, hanem az anyja érzelmi befolyása hatására ugyan, de már a saját véleményével szembesített... Édes Istenem, milyen okosan, logikusan és fájdalmasan szépen mondta... én meg csak guggoltam előtte és néztem őt, mert a szívem bár majd meghasadt, mindeközben büszke voltam a kislányomra, aki a gondolatait ilyen választékosan és logikailag jól felépítve tudja elmondani. Még úgy is, hogy pontosan láttam, hol vannak benne a bukfencek és az addigra már számára láthatatlan (de erősen benne élő) érzelmi csonkítás nyomai.


Apának lenni

Eljutottunk oda, hogy életemben először nem anyuka nem adta át a kislányomat, hanem én nem hoztam el. Másfél óra alatt - ennyi ideig ültem előtte a porban, beszélgetve vele - egy pillanatra sem tudtam érzelmileg megérinteni és kibillenteni őt ebből az állapotból és későbbi alkalmakkor sem találtam módot arra, hogy rávegyem őt a találkozásra.

Amikor már majdnem mindent feladtam, azt beszéltem meg az anyával, hogy a kislányunkat nem viszem el az iskolából (az átadás akkori helyszínéről), hanem egyszerűen csak a környéken sétálunk, beszélgetünk, megebédelünk és egy óra múlva visszaviszem őt az iskolába.

Miután mindenkivel (vele is) leegyeztettem ezt a tervemet, a gyermekem továbbra is elutasított. Tanára zavartan mosolyogva közölte velem, hogy ez van, nincs mit tenni. Itt úgy éreztem, egy olyan határt készülünk átlépni, ahonnan már nincs visszaút. Hiszen ha egy röpke egy órás séta és ebéd sem megoldható, akkor ez már jócskán túl van a racionalitás határán. Itt már nem segít a türelem, és még inkább az, ha megint hátrébb lépek. Ebben a pillanatban, miután többszöri normális kérésre sem indult el velem a lányom, úgy kezeltem, mint egy engedetlen hisztis gyereket. Gyengéden, de határozottan a karomba emeltem és kivittem őt az iskolából. Teli torokból üvöltött.

Az eltelt egy óra történései épp csak arra voltak elegendőek, hogy elindítsunk egy folyamatot és Emese felé jelezzem, hogy van a kapcsolatunkban egy határ, amit nem léphet át. Az ebéd közben jót beszélgettünk, sokat mosolygott és mire visszavittem az iskolába már nyoma sem volt a zaklatottságának.

Az esetet követően szülők, tanárok estek nekem, hogy ezt nem tehetem meg a gyerekkel. Az anya részéről feljelentés is készült, ami azóta sem ért el hozzám, felteszem a rendőrség mérlegelve a helyzetet el sem indította a nyomozást és megszüntette az eljárást.

Később beszéltem az iskola igazgatójával, a tanárokkal és a kislányommal is. Voltunk esetkonferencián s ha meg nem is nyugodtak a kedélyek, de a gyámhivatali előadó határozott álláspontot képviselt abban, hogy a kapcsolattartásoknak meg kell valósulniuk, mert apuka semmi okot nem adott arra, hogy ez másként legyen.

Ez, és az eredménytelen feljelentés végül fordulatot hozott.

Nem mondhatom azt, hogy nem volt olyan pillanat, amikor elviselhetetlennek éreztem ennek a tettemnek a terhét, holott tudtam, hogy semmi rosszat nem tettem a kislányommal. Hosszú viaskodás volt bennem, mire eljutottam oda, hogy a saját akarata ellenére is elhozzam őt akkor, amikor a pillanat azt kívánja. Egyszerűen megálljt kellett parancsolnom annak a kampánynak, ami szerint én, a gyermek édesapja egy mellőzhető, lepattintható, jelentéktelen, de ugyanakkor veszélyes szereplő vagyok a gyermek életében, akit nyugodtan figyelmen kívül lehet hagyni, lehet gyűlölni… egy valaha szerető gyermek életében ez nem természetes.

A fordulat szerencsére nem csak nálam következett be.


Apának lenni minden körülmény között

Az átadást ismét áttettük az édesanya otthonához, aki elkezdte normális körülmények között pár perc alatt átadni a lányunkat. Ez korábban sohasem történt meg. Sőt, korábban határozottan támogatta a lányunkat abban, hogy mondja el az érzéseit, ami valójában mindig azt jelentette, hogy nem szeretne velem jönni, holott az együtt töltött alkalmakkor rendszeresen nekem kellett könyörögnöm, hogy induljunk, mert pontosan haza kell érnünk anyához.

Ha az iskolából kellett elhoznom, ez is gond nélkül megoldható volt már.

Kislányom most már minimális hezitálással, de szó nélkül jön velem kapcsolattartásra és láthatóan elfogadja apai szerepemet és tekintélyemet.

Természetesen nem minden ilyen aranyozottan szép, sok problémával terhelt mai napig a kapcsolatom vele. De a nehézségek ellenére kezdjük újra megtalálni az egymáshoz vezető utat.

Történetemmel annyit szeretnék mondani, hogy saját tapasztalatból azt tanultam meg, hogy az empátia, a megértés, az odafigyelés ugyan nagyon fontosak, de emellett kell az is, hogy egy apa teljes jelenlétével és határozott meggyőződéssel képviselje magát a különböző helyzetekben. Még akkor is, ha nagyon kényelmetlen mindenkinek, beleértve saját magát is.

Visszatekintve, most azt látom, hogy a kislányom ilyen mérvű elidegenedése két okra vezethető vissza: egyrészt magának az édesanyának a velem szembeni elutasító, engem rendszeresen megalázó viselkedésére, amiben minden szülői jogosultságot próbált tőlem megvonni a lányom irányába.

Másrészt ebben a kiélezett helyzetben a saját magam elbizonytalanodása is, ami veszteségből eredő fájdalomra, a gyermekem erősödő elutasítására és a folyamatos anyai támadásokra vezethető vissza. A kislányom egy szerepében bizonytalan embert láthatott, aki nem tudott neki megfelelő segítséget nyújtani ezekben a nehéz időkben és így egyre inkább az anyuka által sulykolt kép erősödött meg benne.

Külön szeretném megemlíteni és köszönetemet kifejezni Droppa Éva családterapeutának, akivel hatékony terápiát folytattunk az apai szerepem rehabilitálása és megerősítése terén. Nagyon fontos része volt az elért eredményeinknek.

Az út a kislányomhoz, hogy apaként mellette lehessek, nem ért véget. Talán ezen az úton találtam egy erős kőtalapzatot, amin most megpihentem és megvetettem a lábamat. Szívem minden vágyával, de már magabiztosabban és türelemmel keresem azokat a lehetőségeket, amikor közelebb tudunk egymáshoz kerülni.

Írta: Tamás

2019. április 5.

Oszd meg az oldalt!

Légy Ai tag!

- Szeretnél hozzáférni tagjainknak fenntartott tartalmakhoz? (Végzések, állásfoglalások, sablonok)
- Csatlakoznál belső facebook csoportunkhoz?
- Részt vennél a rendszeres apatalálkozókon, ahol gyakorlati tanácsokat kaphatsz tapasztalt tagjainktól?
- Szeretnéd támogatni az egyesület céljait?

Csatlakozz most!

Amy Baker & Paul Fine: A szülői elidegenítésről könyv MEGJELENT


 A szülői elidegenítésről

Megrendelhető az Apák az Igazságért Egyesület gondozásában MEGJELENT könyv: A könyv hatékony stratégiákat vázol fel a szülők számára, akik elidegenített gyermekeikhez szeretnék a visszavezető utat megtalálni.


 06 80 630155

Apák Az Igazságért

Az egyesületünk célja, hogy a különélő szülő is azonos módon részt vehessen gyermeke életében. Ezen jog hatékony érvényesítéséhez próbálunk segítséget nyújtani tagjainknak.

Tovább...

Ai Ruházat


Ai Ruházat

Vásárolj logónkkal ellátott ruházatot, mely minden helyzetben erőt ad!