Apák az Igazságért Kh. Egyesület

A Pécsi Ítélőtábla Kúria által helybenhagyott döntése szerint „a kapcsolattartás akadályozása akkor sérthet személyiségi jogot, ha az a szülő, akinél a gyermeket elhelyezték, visszaélésszerűen nem biztosítja a különélő szülő jogát a gyermekével való kapcsolattartásra, és ennek eredményeként a kapcsolattartási jog lényeges célja – így az, hogy a különélő szülő a gyermek mindennapi életének részese maradjon, vele szeretetteljes, bensőséges kapcsolatot tudjon ápolni, törekvéseit, céljait megismerhesse, a maga eszközeivel azok előmozdításában közreműködjön, a problémák, nehézségek megoldásában segítséget nyújtson, személyiségének fejlődésére rálátása, alakító hatása legyen – alapjaiban sérül”.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk a Pécsi Ítélőtábla Pf.III.20.015/2022/7. sz., jogerős és végleges döntését.

[1] A felek a járásbíróság végzésével 2017. szeptember 21. napján jóváhagyott egyezségben rendelkeztek a 2016. május 7. napján született A. utónevű gyermekük felperessel történő kapcsolattartásáról. Az egyezségben foglaltak szerinti kapcsolattartást az alperes 2019. június 26. napja óta megakadályozta, ezen időpontot követően a felperes egyetlen alkalommal sem találkozott a gyermekkel.

[2] Az M. Járási Hivatal 2020. február 22. napján kelt határozata a felek által korábban megkötött egyezséget felülírva felügyelt kapcsolattartást rendelt el. A határozat szerint a felperes minden hónap első szombatján 9–11 óráig B.-n, minden hónap harmadik szombatján ugyancsak 9–11 óráig F.-en, a Járási Szociális Család- és Gyermekjóléti Központnál jogosult a gyermekkel felügyelt módon kapcsolatot tartani, az alperes pedig – aki a gyermek törvényes képviselője – köteles a gyermeket a felügyelt kapcsolattartásra a fenti helyszínekre elvinni, és ott felügyelt kapcsolattartás keretében a kapcsolattartást biztosítani és elősegíteni. Az alperes a határozatban megjelölt B.-i és M.-i Gyermekjóléti Központokban sem biztosítja a felperesnek a gyermekkel történő kapcsolattartást.

[3] A felperes kérelmére az eljárt gyámhivatalok, majd a bíróságok is több esetben kötelezték az alperest az önhibájából elmaradt kapcsolattartások pótlására, amelyek egyetlen alkalommal sem valósultak meg. A gyámhivatal az alperes magatartása miatt jogerősen védelembe vette a gyermeket, bírság kiszabására is sor került az alperessel szemben, azonban ezek mind eredménytelenek maradtak. A felperes időközben szülői felügyeleti jog megváltoztatása iránt pert indított, amely a járásbíróságon van folyamatban.

[4] A felperes módosított keresetében a kapcsolattartás akadályozása miatt a magán- és családi élethez, valamint a kapcsolattartáshoz fűződő személyiségi joga megsértésének megállapítását, az alperesnek a jogsértés abbahagyására kötelezését, a további jogsértéstől való eltiltását, valamint a súlyos és időben jelentősen elhúzódó jogsértésre figyelemmel 5 000 000 Ft sérelemdíj megfizetésére kötelezését kérte.

[5] Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Álláspontja szerint a felperesnek nem személyiségi joga a gyermekkel való kapcsolattartás, hanem szülőként a gyermek védelme érdekében kötelezettsége. E kötelezettségének azonban nem tett eleget, ezzel szemben a gyermeket és őt is bántalmazta, a különböző eljárásokban a hatóságokat és a bíróságokat megtéveszti. Nem vitatta, hogy 2019. június 26. napja óta a kapcsolattartás a felperes és gyermeke közt nem valósult meg, előadása szerint azonban a kapcsolattartásra a felperes nem tartott igényt, illetőleg az általa felajánlott időpontokban annak lehetőségével nem élt. A Kúria BH2018. 222. számon közzétett határozatára hivatkozással állította, hogy a kapcsolattartás akadályozása családjogi jogvita, az személyiségi jogi igényt nem keletkeztet, a családjogi viták rendezésének nem megfelelő eszköze a személyiségi jogi igények érvényesítése.

[6] Az elsőfokú bíróság fellebbezéssel támadott ítéletében megállapította, hogy az alperes azáltal, hogy a felperes részére a gyermekével a jogerős és végrehajtható határozatban megállapított kapcsolattartást nem biztosította, megsértette a felperes családi élethez és a zavartalan magánélethez fűződő személyiségi jogát. Kötelezte az alperest 3 000 000 Ft sérelemdíj megfizetésére, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

[7] Határozatának indokolása szerint a felperes és gyermeke között a kapcsolattartás 2019. június 26. napja óta, azaz kettő és fél évig nem valósult meg. Ezen idő alatt a felperes gyermekét nem láthatta, vele beszélni nem tudott, fejlődését nem kísérhette figyelemmel, nevelésében nem vehetett részt. Alaptalannak találta az alperesnek azt a hivatkozását, hogy a kapcsolattartások elmaradása tekintetében felróhatósága nem állapítható meg. A felek közötti, a kapcsolattartás végrehajtása iránt folyamatban volt eljárásokban született határozatokat áttekintve azt rögzítette, hogy a K. Törvényszék a 2.Pkf.20.060/2021. számú, az 1.Pkf.20.426/2021. számú, a 2.Pkf.21.264/2021. számú és az 1.Pkf.20.972/2021. számú ügyekben jogerősen megállapította az alperes önhibáját, és az elmaradt kapcsolattartás pótlását rendelte el. Az 1.Pkf.21.125/2021. számú ügyben a kapcsolattartás pótlása és a végrehajtás elrendelése körében hozott döntések nem teljesítése miatt további szankcióként 50 000 Ft pénzbírságot, míg a 2.Pkf.21.230/2021. számú ügyben 100 000 Ft pénzbírságot szabott ki az alperessel szemben, továbbá megkereste a gyámhivatalt a további intézkedések megtétele végett. A jogerős döntések tartalmából is azt a következtetést vonta le az elsőfokú bíróság, hogy az alperes önhibájából, hosszabb időn keresztül, következetesen nem tett eleget a jogerős és végrehajtható gyámhatósági, illetőleg bírósági döntéseknek a kapcsolattartás biztosítása, illetve pótlása körében. Hangsúlyozta, hogy az alperes a kapcsolattartást nem tagadhatja meg azon az alapon, hogy a felperest alkalmatlannak vagy érdemtelennek ítéli az apai kapcsolattartásra, illetőleg nem helyettesítheti a végrehajtható határozatokban írt időpontokat az általa felajánlott más időpontokkal. Ez a magatartása egyértelműen a jogerős és végrehajtható határozatokban írt kapcsolattartás szándékos, tudatos, hosszabb időn keresztül való megsértését jelenti.

[8] Az alperes által hivatkozott BH2018. 222. számú döntést az annak alapjául szolgáló, a perbelitől eltérő tényállás miatt nem tartotta irányadónak, kifejtette, hogy az ott elbírált ügyben a jogsértőnek állított magatartások vonatkozásában még nem volt jogerős, kapcsolattartást szabályozó ítélet. Ezzel szemben a jelen ügyben alkalmazandónak talált eseti döntésekben (Győri Ítélőtábla Pf.IV.20.217/2017/11/I., Szegedi Ítélőtábla Pf.I.20.016/2019., Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.321/2019/3., Fővárosi Ítélőtábla 32.Pf.21.229/2017/5/II.) a felek közötti családjogi jogvita lezajlott, a bíróság a kapcsolattartás kérdését jogerős és végrehajtható határozattal rendezte, és a végrehajtás során a bíróság több alkalommal is megállapította, hogy az alperes hosszabb időn keresztül, rendszeresen nem biztosítja a kapcsolattartást. E többlettényállás, a gyermekkel együtt élő szülő önkényes és visszaélésszerű korlátozást megvalósító, kapcsolattartást meghiúsító magatartása jelentheti a különélő szülő személyiségi jogsérelmét.

[9] Hangsúlyozta, hogy a felperes az alperesnek felróható okból gyermeke nevelésében az elmúlt években nem tudott részt venni, fejlődését nem kísérhette figyelemmel, gondjaikat, élményeiket nem oszthatták meg egymással, így sérült a családi élethez és a magánélethez fűződő személyiségi joga. A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 2:52. § (1) bekezdés a) pontja alapján ezért a jogsértés tényét megállapította, és a jogsérelem nagyságára figyelemmel a Ptk. 2:52. § (1)–(3) bekezdésében foglaltak szem előtt tartásával az alperest 3 000 000 Ft sérelemdíj megfizetésére kötelezte. A Ptk. 2:51. § (1) bekezdés b) pontja szerinti szankció alkalmazására nem látott lehetőséget, mert a kapcsolattartás végrehajtása, pótlása, a szankciók alkalmazása a családjog területére tartozik, ebben a körben a személyiségi jogvédelem eszközei nem alkalmazhatók.

[10] Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes fellebbezéssel, a felperes csatlakozó fellebbezéssel élt.

[11] Az alperes fellebbezési kérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megváltoztatásával a kereset teljes elutasítását, másodlagosan a sérelemdíj összegének 500 000 Ft-ra történő leszállítását kérte.

[12] Fellebbezési kérelmét arra alapította, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítékokat tévesen mérlegelte, iratellenes tényállást állapított meg, amiből hibás, a Ptk. 2:51. §-át és 2:52. §-át sértő jogi következtetést vont le, amikor a jogsértés megállapítására és a sérelemdíj megfizetésére irányuló keresetet nagyobb részében teljesítette. Hangsúlyozta, hogy a kapcsolattartások nem neki, hanem a felperesnek felróhatóan maradtak el, aki azok pótlásának megvalósítása érdekében nem működött együtt, hanem különböző eljárásokat indított ellene. Kiemelte, hogy 2020. március 11. napjától a járványügyi szabályok miatt a felügyelt kapcsolattartás szünetelt, ebben az időszakban azok elmaradása neki semmiképp sem róható fel. Utalt arra is, hogy a felperes a gyermekkel a kapcsolattartás más módját (telefon, elektronikus hírközlési eszközök) meg sem kísérelte, annak ellenére, hogy ez a kapcsolattartás bevált és gyakori módja.

[13] Álláspontja szerint a családjogi viták rendezésének egyébként sem adekvát eszköze a személyiségi jogi igények érvényesítése. Hivatkozott a BH2018. 222. számon közzétett eseti döntésre, amely szerint a kapcsolattartás kérdése alapvetően családjogi kérdés, a kapcsolattartás nem megfelelő végrehajtása esetén a szankciók alkalmazása a gyámhatóság hatáskörébe tartozik. Erre figyelemmel jogellenesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor a sérelemdíjat családjogi szankcióként, a kapcsolattartás kikényszerítésének eszközeként alkalmazta. A sérelemdíjban történő marasztalását azért is kifogásolta, mert a jogsértés megállapításának nem automatikus következménye a sérelemdíj alkalmazása, a felperes pedig nem hivatkozott olyan, a gyermekével való kapcsolattartás elmaradásából eredő, konkrét nem vagyoni sérelemre, amely sérelemdíj megítélésére adna alapot.

[14] A sérelemdíj összegének leszállítása iránti kérelme körében arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított sérelemdíj mértéke rendkívül eltúlzott, a bíróság nem vette figyelembe, hogy a kapcsolattartás körében a felperes is felróható magatartást tanúsított, továbbá vagyoni helyzetét, teljesítőképességét nem vizsgálta.

[15] A felperes csatlakozó fellebbezésében az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatását és a sérelemdíj összegének 5 000 000 Ft-ra történő felemelését kérte.
Hangsúlyozta, hogy a sérelemdíj összegének meghatározása során nem a jogsértő anyagi helyzetét, hanem a jogsértés súlyát kell mérlegelni, ami a gyermeke nélkül eltelt évek és folyamatos lelki szenvedése figyelembevételével indokolja a magasabb összegű sérelemdíjat.

[16] A felek fellebbezési ellenkérelme az ellenérdekű fél fellebbezése kapcsán az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. A másodfokú eljárásban mindkét fél igazságügyi pszichológus szakértői véleményt csatolt, amellyel kapcsolatosan az alperes az utólagos bizonyítás kizártságára is utalt.

[17] A fellebbezés részben alapos, a csatlakozó fellebbezés nem alapos.

[18] Az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését megalapozó eljárási szabálysértés hiányában a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét érdemben bírálta felül, amelynek során a felek által felhívott, a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 369. § (3) bekezdés a), c) és d) pontja szerinti felülbírálati jogkörében eljárva az elsőfokú bíróság döntésével nagyobb részben egyetértett.

[19] Az elsőfokú bíróság a perben jelentős tényeket a Pp. 279. § (1) bekezdésének megfelelően, a bizonyítékok és az egyéb peradatok okszerű mérlegelésével állapította meg. A másodfokú bíróság a tényállást csupán az Emberi Erőforrások Minisztériuma interneten bárki által elérhető, és a másodfokú tárgyaláson a felek tudomására hozott útmutatója alapján azzal a köztudomású ténnyel [Pp. 373. § (5) bekezdés] egészíti ki, hogy a felügyelt kapcsolattartás 2020. március 20. napjától 2020. május 22. napjáig a járványhelyzet miatt szünetelt.

[20] Az így kiegészített tényállásra figyelemmel is egyetértett a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságnak a személyiségi jogsértés bekövetkezésére levont jogi következtetésével.

[21] A Ptk. 2:42. § (1) bekezdése értelmében mindenkinek joga van ahhoz, hogy törvény és mások jogainak korlátai között személyiségét, így különösen a magán- és családi élet, az otthon, a másokkal való – bármilyen módon, illetve eszközzel történő – kapcsolattartás és a jóhírnév tiszteletben tartásához való jogát szabadon érvényesíthesse, és hogy abban őt senki ne gátolja.

[22] A Ptk. 4:178. § (1) bekezdése a gyermek jogaként szabályozza a különélő szülőjével való személyes és közvetlen kapcsolattartást, míg a 4:178. § (2) bekezdése a gyermekétől különélő szülőt nem csak feljogosítja, hanem egyben kötelezi is – a bíróság, illetve a gyámhatóság eltérő rendelkezése hiányában – a gyermekkel való kapcsolattartásra. A Ptk. 4:180. § (1) bekezdése szerint a kapcsolattartási jog magában foglalja a gyermekkel való személyes találkozást, a gyermeknek lakóhelyéről vagy tartózkodási helyéről rendszeresen, meghatározott időtartamra történő elvitelét, a gyermekkel időszakonként, elsősorban az oktatási szünetek és a több napos ünnepek időszakában való huzamos együttlétet, és kiterjed a kapcsolat személyes találkozás nélküli fenntartására.

[23] A kapcsolattartási jog valódi tartalma és célja – figyelemmel a gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról szóló 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet 27. § (1) bekezdésében foglaltakra is – abban ragadható meg, hogy a törvényben szabályozott módokon a különélő szülő a gyermek mindennapi életének részese maradjon, vele szeretetteljes, bensőséges kapcsolatot tudjon ápolni, törekvéseit, céljait megismerhesse, a maga eszközeivel azok előmozdításában közreműködjön, a problémák, nehézségek megoldásában segítséget nyújtson, személyiségének fejlődésére rálátása, alakító hatása legyen.

[24] Az elsőfokú bíróság a jogvita elbírálásakor helytállóan értelmezte és alkalmazta a Kúria fellebbezésben is hivatkozott BH2018. 222. szám alatt közzétett határozatából is kitűnő ítélkezési gyakorlatot. E döntés szerint a kapcsolattartás kérdése alapvetően családjogi kérdés, a kapcsolattartáshoz való jog egyes szabályainak megsértése esetén a személyiségi jog megsértésének jogkövetkezményei nem alkalmazhatók, mert a kapcsolattartás szabályozására és végrehajtására önálló, speciális szabályok, alapvetően a családjogi intézmények szolgálnak. Ezekben a kérdésekben a családjogi ügyekben eljáró bíróságok dönthetnek, és a gyámhatóság, illetve a bíróság gondoskodik a döntések végrehajtásáról, azok megszegésének jogkövetkezményeiről. Ennek megfelelően a különélő szülőnek a gyermekkel való kapcsolattartásának problémái nem személyiségi jogi vitában rendezhetők, a személyiségi jogi per nem szolgálhat a családjogi viták speciális jogorvoslati fórumaként. Ettől függetlenül a felhívott eseti döntésből és a Kúria Pfv.IV.20.604/2020/6. számú ítéletéből is következik, hogy a kapcsolattartás akadályozása kivételesen sérthet személyiségi jogot akkor, ha bizonyítást nyer, hogy az a szülő, akinél a gyermeket elhelyezték, önhatalmúlag, szándékosan teremt olyan körülményeket, amelyek miatt a kapcsolattartás hosszabb időn keresztül meghiúsul vagy ellehetetlenül.

[25] Személyiségi jogsértés megállapítására tehát akkor kerülhet sor, ha a gyermeket gondozó szülő rendszeresen, visszaélésszerűen nem biztosítja a különélő szülő jogát a gyermekével való kapcsolattartásra, és ennek eredményeként a kapcsolattartási jog lényeges célja alapjaiban sérül. A kapcsolattartás akadályozása visszaélésszerű, ha a gyermekkel együtt élő szülő alapos ok és indok nélkül a különélő szülő és a gyermek érdekeit figyelmen kívül hagyva, kizárólag saját akaratát érvényre juttatva teremt olyan helyzetet, hogy a gyermek a különélő szülővel nem tud kapcsolatot tartani, ezáltal a különélő szülőt, de magát a gyermeket is megfosztja a kapcsolattartási jog lényegi tartalmi elemét jelentő, a gyermek mindenekfelett álló érdekét szolgáló, a szülő és gyermek közötti köteléket erősítő tartalmas együttléttől, amely a különélő szülőnek joga és kötelezettsége, míg a gyermeknek elidegeníthetetlen joga (Pécsi Ítélőtábla Pf.VI.20.143/2018/8.).

[26] A perben megállapítható volt, hogy a felperes és gyermeke közötti, a bíróság végzésével jóváhagyott egyezség szerinti kapcsolattartás, illetve 2020. február 20. napjától a gyámhatóság jogerős határozata szerinti felügyelt kapcsolattartás 2019. június 26. napja óta egyszer sem valósult meg, az alperes az elmaradt kapcsolattartások pótlására irányuló kötelezettségét annak ellenére nem teljesítette, hogy korábban a gyámhatóság, majd a bíróság arra több határozatában kötelezte, mulasztása miatt pénzbírságot is kiszabva.

[27] A kapcsolattartások és azok pótlásának elmaradását az alperes fellebbezésében nem is vitatta, arra hivatkozott, hogy mindez a felperes felróható magatartásának következménye, mert az elvárható együttműködést elmulasztotta, nem kívánt részt venni az általa kezdeményezett mediációs eljárásban, és azzal a lehetőséggel sem élt, hogy gyermekével elektronikus hírközlő eszköz igénybevételével, telefonon, e-mailben tartsa a kapcsolatot. Ezzel szemben az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy az alperes volt az, aki a kapcsolattartás biztosítása, végrehajtása és az elmaradt kapcsolattartások pótlása körében hosszú időn keresztül, következetesen nem tett eleget a jogerős és végrehajtható bírósági, illetve gyámhatósági határozatokban foglaltaknak. Eltérő következtetés a kiegészített tényállásból sem vonható le, figyelemmel arra, hogy a járványveszély miatt elmaradt felügyelt kapcsolattartások pótlása az alperes kötelezettsége volt, amelynek szervezeti és intézményi feltételeit a család- és gyermekjóléti központ a szolgáltatás szüneteltetését követően ismét biztosította. Az alperest a bíróság döntése és a kérelmére meghozott gyámhatósági határozat alapján az a kötelezettség terhelte, hogy a felügyelt kapcsolattartáson biztosítsa közös gyermekük részvételét, ezt sem a mediáció, sem a különböző elektronikus kapcsolattartási formák felajánlásával nem helyettesíthette. A kapcsolattartást hosszú időn át akadályozó tudatos, szándékos magatartás, a bíróság, illetve a gyámhatóság kapcsolattartást szabályozó határozatainak figyelmen kívül hagyása az alperes részéről az önhiba hiányára való hivatkozást nyilvánvalóan alaptalanná tette.

[28] Nem tévedett ezért az elsőfokú bíróság, amikor a Ptk. 2:51. § (1) bekezdés a) pontja alapján a jogsértés megtörténtét megállapította, a másodfokú bíróság az erre vonatkozó ítéleti rendelkezést csupán pontosította a jogsértő magatartás egyértelmű megjelölésével.

[29] Az elsőfokú ítélet 3 000 000 Ft sérelemdíjban marasztaló rendelkezését az alperes elsődlegesen marasztalásának mellőzése, másodlagosan annak 500 000 Ft-ra történő leszállítása, míg a felperes 5 000 000 Ft-ra történő felemelése érdekében támadta.

[30] A Ptk. 2:52. § (1) bekezdése szerint, akit személyiségi jogában megsértettek, sérelemdíjat követelhet az őt ért nem vagyoni sérelemért. A (2) bekezdés értelmében a sérelemdíj megfizetésére kötelezés feltételeire – különösen a sérelemdíjra köteles személy meghatározására és a kimentés módjára – a kártérítési felelősség szabályait kell alkalmazni azzal, hogy a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges. A (3) bekezdés szerint a sérelemdíj mértékét a bíróság az eset körülményeire – különösen a jogsértés súlyára, ismétlődő jellegére, a felróhatóság mértékére, a jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatására – tekintettel egy összegben határozza meg.

[31] A sérelemdíjról való döntés kiindulási alapja az, hogy az alperes mulasztása miatt sérült a felperes családi élethez és magánélethez fűződő személyiségi joga. Az alperes által fellebbezésében is felhívott BH2016. 41. szám alatt közzétett döntésében a Kúria valóban rögzítette, hogy a jogsértés megállapításának nem automatikus következménye a sérelemdíj alkalmazása, mert az a sértett személyt az őt ért nem vagyoni sérelemért, annak vagyoni kompenzációjaként illeti meg. A különélő szülő kapcsolattartásának meghiúsításával elkövetett személyiségi jogsértésnek azonban szükségszerű következménye, hogy a kapcsolattartás fent részletezett céljai – az, hogy a felperes a gyermeke mindennapi életének részese maradjon, vele szeretetteljes, bensőséges kapcsolatot ápolhasson – huzamos időn keresztül nem valósultak meg. A felperes ezért a jogsértéssel érintett időszakban személyiségét kiteljesíteni, a szülői szerepét a különélés mellett lehetséges mértékben megélni nem tudta, amely sérelemdíjjal kompenzálandó nem vagyoni hátrányként értékelhető. Erre megalapozott következtetést vont le az elsőfokú bíróság, a sérelemdíjban való marasztalás mellőzésére irányuló fellebbezési kérelem ezért nem volt teljesíthető.

[32] A sérelemdíj mindkét fél által kifogásolt mértéke vonatkozásában a másodfokú bíróság hangsúlyozza, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a sérelemdíj elsődlegesen kompenzációs funkciójára figyelemmel a pénzben nyújtott kárpótlásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy a nem vagyoni sérelmet enyhítse, a hátrányos következmények elviselését megkönnyítse. Emellett a sérelemdíj másodlagos funkciója a hasonló jogsértések megelőzése, ezért a felperesnek olyan összegű sérelemdíj jár, amely a fentiek szerint őt ért nem vagyoni hátrányok csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges, egyben alkalmas a további jogsértések megelőzésére.

[33] Az esőfokú bírósághoz hasonlóan a másodfokú bíróság is súlyosnak tekintette a jogsértést, értékelte, hogy a felperes két és fél évig tartó időtartamban vesztette el a gyermekével való kapcsolattartás lehetőségét. Ez utóbbi már nem pótolható, de a jogsértés hatásaként nem hiúsult meg végleg annak a lehetősége, hogy a felperes és gyermeke között utóbb a családi kötelék kialakuljon, fennmaradjon, a felperes családjogi kötelezettségei teljesítésével és jogai gyakorlásával a személyiségét szülőként is kiteljesíthesse. Az alperes felróhatósága azonban nagyfokú volt, hiszen családjogi kötelezettségei és a kapcsolattartás biztosítására irányuló határozatok folyamatos negligálásával éveken át meghiúsította a nála elhelyezett kiskorú gyermek különélő felperessel való kapcsolattartását. Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság a más, hasonló tárgyú ügyekben megítélt összegeknél magasabb, de az elsőfokú bíróság által eltúlzott mértékben megállapított összegnél alacsonyabb 1 000 000 Ft-ban határozta meg azt az összeget, amely arányban áll a megállapított személyiségi jogsértés tárgyi súlyával, annak a sértettre gyakorolt hatásával és a felróhatóság mértékével, egyben kifejezésre juttatja a sérelemdíj magánjogi büntetés funkcióját is. Ebből következik, hogy a felperes sérelemdíj felemelésére irányuló csatlakozó fellebbezése nem volt teljesíthető.

[34] A fentiekre figyelemmel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét – fellebbezett részében – a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta, a jogsértés megállapítását a rendelkező részben foglaltak szerint pontosította, az alperest terhelő marasztalás összegét 1 000 000 Ft-ra leszállította, míg ezt meghaladóan az elsőfokú ítéletét helybenhagyta. (Pécsi Ítélőtábla Pf.III.20.015/2022/7.)